Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Írásaim

Tisztelt Látogatók a Honlapomon ! Pár hónappal ezelőtt úgy az Írásaim,mint a Receptek oldalról  szőrén - szálán eltűnt minden írásom. Ez meglehetősen " megrázott "  és csak most jutottam el odáig,hogy pótoljam. Kérem nézzék / nézzétek el, ha külalakilag  nem éppen a legszebb, szerkesztésileg nem a legjobb, de a különböző helyeken  tárolt  írásaimat csak így sikerült ide visszatennem.Utólag korrigálni  nem tudom. Mea maxima culpa.) Remélem a biztonsági mentés alkalmazása mellett  nem fordul ez többé elő.

 

 

 

 Lépjünk be a pitvarról, a házba... haladjunk egyre beljebb...
                                                Kiskanizsáról

      Ígéretemhez híven igyekszem bemutatni azt  a helyet,ahol gyermekkoromat  töltöttem, ahol  2o éves koromig laktam, és ami meghatározó volt életemben..Mivel emlékeim időben behatároltak, segítségképpen  utána néztem Kiskanizsa  történetének. Ehhez felhasználtam N.Szabó Gyula 1929-ben megjelent  Monográfiáját,  Kiskanizsa egykori plénánosa, Dr. Markó Imre Lehel munkáit, illetve Kiskanizsa honlapjáról származó tudnivalókat..
A kiragadott részleteket "átdolgozás" nélkül másoltam ide.

 

Kiskanizsáról
1.
  Fent nevezett  Kiskanizsa, Nagykanizsa legnagyobb városrésze.
Helyén a középkorban egy Től nevű falu állt a Kanizsa folyócska, (ma
Principális) nyugati partján. Minden oklevél itt, a vár
szomszédságában említi. Kései telepítésű falu volt, az 1323. évi
adománylevélben ugyanis még nem szerepelt. Első említésével 1423-ban
találkozunk, amikor Kanizsai II. István és fia László adományt tettek
a tőli birtokuk végén épült Szent Bertalan kápolnának. Az adott
telkeket úgy határozták meg, hogy a falu végén Venéce (azaz Bajcsa)
felé feküdtek, de határosak voltak Csákánnyal is. Től lakói a várban
teljesítettek szolgálatot, ahol belső cselédek voltak. Az 1530-as
urbárium részletesen leírja várbeli teendőiket. Utoljára 1563-ban
írják össze. A mai Pivári utcában előkerültek a kápolnához tartozó
temető sírjai. A kápolnát a 16. században később megerősítik, s ez
lesz Től vára.

 

A terület ismételt benépesülése 1690 után fokozatosan történt részben
a visszatért őslakosokkal, az itt maradt törökökkel, rácokkal, a
hazánk közelebbi és távolabbi vidékeiről érkező horvátokkal, vendekkel
és egyéb bevándorlókkal, például a környéken letelepített svábok itt
gyökeret vert rokonaival, családtagjaival. Lakossága néhány nemzedék
alatt összekovácsolódott és nyelvében, szokásaiban kitűnő etnikai
adottságokkal rendelkező paraszti közösségé vált. Ezt a zártságot csak
fokozta a mind szorosabbá váló endogámia (Ért. Kéziszótár szer.: a
nemzetségen/csoporton belüli házasság kötelezettsége). A kiskanizsai
polgár csak elvétve hozott feleséget más településről, leányainak is
inkább egy távolabbi utcából választott férjet. A családok túlnyomó
része földműveléssel, kertészkedéssel, piacra termeléssel és
árusítással foglalkozott és foglalkozik ma is. Mivel közigazgatásilag
Nagykanizsához tartozott, hivatalok sem voltak a területén, és a
vasutasokat kivéve még 1945 táján is kevés volt az itt élők között az
ipari munkások száma. A hagyományos társadalmi szerkezet bomlása -
számos családnál a teljes szétesése -, a felgyorsuló migrációnak, a
termelőszövetkezet-szervezésének a következménye volt. Ma kb 13 000
lakkossal bír Kiskanizsa.

2.
A törökkel vívott másfél évszázados küzdelem során nemcsak Kanizsa,
hanem környéke is elnéptelenedett. Az erdőkben és a mocsarak szigetein
megbújó túlélők csak a békésebb idők beköszöntével kezdhettek hozzá az
elhanyagolt földek megműveléséhez. Sok telepes érkezett hazánk
sűrűbben lakott tájairól, Horvátországból, Ausztriából és az osztrák
tartományokból. Dél-Zala mai lakossága igen vegyes eredetű, s csak
lassan kovácsolódott egy-egy néprajzi csoporttá. Közülük egyik
legjelentősebb: Kiskanizsa
A városközponttól nyugatra mintegy két kilométerre fekvő  Kiskanizsa
néprajzilag még ma is számos érdekességgel bír.

 

A török kitakarodása után itt, a Kis- és Nagyrác utcában telepedett le
az a mintegy 200 török és rác, aki nem akarta Kanizsát elhagyni. De
hamarosan otthonra lelt itt számos magyar, horvát, német és egyéb
jövevény is. Belőlük ötvöződött össze az a sajátos néprajzi csoport,
mely a város lakosságától nem csak a nyelvében, hanem viseletében és
életmódjában is elkülönült. Szinte kizárólag földműveléssel
foglalkoztak, iparos és értelmiségi alig akadt közöttük. Csak a
századfordulón kezdték taníttatni a módosabbak egyik-másik fiúkat, a
belőlük lett orvosok, mérnökök, jogászok aztán - bár többnyire már
Nagykanizsán laktak - védték a szerteágazó rokonság érdekeit.
Etnikumának kialakulását elősegítette, hogy népe főleg falun belül,
esetleg a környező helységekből házasodott. Örült az a leány, aki ide
jöhetett férjhez, vagy legény, aki ide nősülhetett. Sormás, Szepetnek,
Eszteregnye lakói előtt gazdálkodásuk és viseletük is példaképként
állt.
 Nyelvjárási sajátosságait egykori plébános, Dr. Markó Imre Lehel
dolgozta fel a Kiskanizsai Szótárban.
      

 

Az intenzív kertészkedés következtében mindig jelentős volt az
állattartás, hiszen a lónak nem csak az igavonó erejére, a trágyájára
is nagy szükségük volt. Főleg lovaikkal és ökreikkel büszkélkedtek még
a két világháború között is. Mindez rányomta bélyegét a
településképre, az utcahálózat kusza, erősen szabálytalan és
szövevényes, számos gyalog átjáróval, azaz közzel.
Az utcák sarkán és a tereken ma is ott áll egy-egy századforduló táján
emelt szép, eklektikus kőkereszt, melyeket az egyházi ünnepekre
virággal díszítenek fel.
    1874-ben átépített és kibővített plébániatemplom mai formájában
eklektikus stílusú. Vele szemben a Hajgató Sándor utca sarkán az
egykori Polgári Olvasókör székháza áll. Építésekor, 1870-ben a
következőket tűzték ki célul a művelődés elősegítése érdekében. "...
Kiskanizsa törekvő, értelmes polgáraiból erkölcsileg erős és hasznos
polgárt nevelni; társalgás, eszmecsere által a város felvirágoztatása
iránt érdeklődést kelteni és annak mind szellemi, mind anyagi
fejlődésére hatékonyan hatni...". Ezen épület azért is megérdemli a
figyelmet, mert 11 "pógár" saját vagyona terhére vett fel kölcsönt,
hogy az építkezést a terveknek megfelelően fejezhessék be.

3.
   A város történetének egyik érdekes szakasza, amikor is a város két
része éveken át önállóan szervezte életét. A városrészek közötti
kapocs az 1800-as években kezdett meglazulni, a kiskanizsaiak ugyanis
úgy érezték, hogy nem részesülnek a város terheiben való osztozásuk
arányában a megszerzett javakból. Növelte a távolságot a város két
része között a gazdálkodásbeli különbség is. Kiskanizsának földművelő
volta falusias arculatot adott, Nagykanizsa viszont mindinkább
közelített az ipari-városias jelleg felé.
Anyagi terheik azonban növekedtek, ez pedig kényszerhelyzetet
teremtett. 1876 decemberében a kiskanizsaiak úgy döntöttek, hogy
visszacsatlakoznak Nagykanizsához, ezért a vármegye beavatkozását
kérték a szétválás hatálytalanítására. 1876. december 26-án hat
pontból álló kiegyezési javaslatot állítottak össze, ezt azonban a
nagykanizsai képviselő-testület az 1877. február 5-én tartott ülésén
nem fogadta el. A belügyminisztertől kapott utasítás egyértelműen
leszögezte, hogy a BM jóváhagyása csak akkor történik meg, ha az
egyezkedés legvitatottabb pontját, a legelői jog és a két városrész
közös föld- és házbirtokainak kérdését tisztázzák. A törvényhatósági
küldöttség részvételével lefolytatott tárgyalások eredményeképpen
1880. július 19-én megszületett a belügyminiszteri jóváhagyás, és
1880. december 30-án újra közös képviselő-testületi választást
tartottak. Az ismét együttesen történő gazdálkodás törvényességének és
zökkenőmentességének biztosítása érdekében 1881. február 24-én
megalakították a huszonötös bizottságot.

A "sáska" névről
 A kiskanizsaiak ragadványneve. Eredete ismeretlen, de tény, hogy
1800 táján gúny- illetve csúfnévként használták e városrész lakóinak
megnevezésére. Keletkezését N. Szabó Gyula az 1929-ben megjelent
Barbarits féle Nagykanizsa monográfiában azzal magyarázta, hogy a
környező falvak lakói szerint a 19. század végén a település polgárai
a vasúti közlekedés fejlődésével, kitünő termelvényeikkel, kertészeti
primőrjeikkel úgy ellepték a környező városok piacait és vásárait,
mint a sáskák a rétet. "Panaszként" hamarosan felmerült velük szemben,
hogy olyan fürgék és szemfülesek, mint az örmény kereskedők, senki sem
tud túljárni az eszükön. Termelőszövetkezetüket büszkén nevezték (az
1970-es egyesítésig) Sáska-Petőfi Tsz-nek.
 Kiskanizsa polgárai - jómagam is -máig  öntudatosan és büszkén
vallják magukat sáskáknak.

 

 

    A piacozó " sáskák  "  ...                                         kiskanizsai-piac-regen.jpg

 

 

 


                                                                                            
 
 
 
Emlékeim Kiskanizsáról    .
(csak úgy magamtól, minden hivatalos jelleg nélkül.)



   Nagykanizsa nyugati városrésze ipari jelleget öltött,
gyermekkoromban több gyár is működött ezen a terülten. Coca-cola,
Sörgyár, DKG-Gépgyár,  Fúrás ( földgáz bányászati  vállalat )most MOL
RT,  aztán az Építőipari vállalat , Gabonaipari vállalat keverőtelepe,
Üveggyár..
   Mostanra már alig egy-két nagyüzem működik itt.Ezt az ipari részt egy
, a benzinkút mellett épült emlékpark övezi, melyet hetvenes években
alakítottak ki,amikor általános iskolás voltam.  Társadalmi munkában
mentünk ki  a parkot fásítani, elültetni a kis fenyő, és egyéb
csemetéket.Épp a minap láttam őket,amikor a kiskanizsai temetőbe
mentünk,édesapám, és nagyszüleim sírjához.Vaskos törzsű ,tíz méternél
is magasabbra nyúló szépséges óriásokká  nőtték ki magukat.
    A két városrészt a Principális csatorna választja el egymástól. Zala
északi feléből, Nagykapornaktól délre induló mesterséges csatorna,
egykor Kanizsa-folyó, melyet a 19. századtól építettek, lecsapolva a
609 négyzetkilométeres vízgyűjtő területtel rendelkező mocsaras,
lefolyástalan területeket. A csatorna 21 különböző vízfolyás vizeit
gyűjti össze több mint 50 kilométeres útja során és szállítja a
Murába, melybe Belezna határába torkollik be. Szomorú "érdekessége" ,
hogy 20. század végétől. a rendszerváltást követően gazdátlanná vált a
csatorna és a terület több helyen elkezdte újra felvenni egykori
mocsaras állapotát.Ezt igazolom...ahogy áthaladtunk felette, a
növényekkel  sűrűn benőtt csatornában,épp csak itt-ott láttam
felcsillanni a vizet .
Ez nagyon nagy baj,hiszen Kiskanizsa  amúgy is magas belvízzel
rendelkező terület, esőzések után a kertekben,pincékben áll a
víz,főleg, ha a Princi is megúnja a medrét, és simán kilép
belőle....Emlékszem rá, gyerekkoromban eljártunk  ide fürdeni,ez volt
a strand...a duzzasztónál tiszta vízben lubickoltunk. Jelentős
élővilága volt,  halak,teknőcök, mindenféle vízi csigák,tarajos gőte,
béka, szalamandra, vízi "bogarak"..és még sorolhatnám.Az interneten
kutakodva olvasom,hogy jövőre talán  lehetséges lesz, a csatorna
kotrása.
      No, de haladjunk tovább ,menjünk beljebb Kiskanizsán.Szövevényes,
szabálytalan utcaszerkezet jellemzi, sok közzel ,átjáróval...mint azt
a hivatalos bevezetőben is olvashatták. Közben gondolatban visszatérek a
gyermekkoromba..a legelső emlékekhez.. A közlekedés gyalogosan,lovas
kocsival, télen lovas szánnal, valamint kerékpárral történt. Az utak
földutak voltak...amit a kb 5 éves koromban rólam készült fotókon is
lehet látni..Mindenesetre örültünk annak idején,amikor az utca aszfalt
ruhát kapott....A hatvanas években majdnem csupa parasztház jellemezte
az utcákat, az udvarba hosszan benyúlva, pitvarral, tiszta szobával,
lakószobával,konyhával. Az udvarban gazdasági épületekkel,ólakkal,
pajtával a terményeknek, füstölővel , a disznóölések utáni
használatra. Az udvart mindenütt a pajta zárta, aminek a hátsó
kijáratán keresztül jutottunk ki, a legalább 6oo négyszögöles
kertbe..A kert egészen az állami szántóföldek határáig nyúlt ki, ahol
is hatalmas tölgyfák zárták a magántulajdont. A kertet keresztben
átszelte egy vízgyűjtő árok, ami egész Kiskanizsán végig haladt,(és
halad most is ) bevallom őszintén  nem tudom honnan ered, de  a Principálisba  torkollik. A gazdák ebbe az árokba  egy-egy tókát ( tavacskát )
iktattak közbe, amiből egész évben öntöztek. A tóka olyan mély volt -
alkalmasint  4-5 méter is- ki milyen mélyet bírt ásni -hogy abban
mindig volt víz,még a legnagyobb aszályban is, mint fentebb
említettem, Kiskanizsa mocsaras területre települt,magas
belvízzel.Ezekben a tókákban mindig friss víz volt, lévén
folyóvíz...és az állatvilága is ugyanolyan gazdag volt,mint a
Principális csatornának. Az árkon mindenütt kis hidacska ívelt át.

 

Emlékszem..egyszer  csúnyán feltörte a lábam a cipő...kiballagtam
valamiért a kertbe a nagymamám után, és hirtelen ötlettől vezérelve
leültem a hídra,és a lábamat belelógattam a nyáron is hideg
vízbe...Ahogy ott ültem..belefeledkezve a békák,bogarak,csigák
látványába, a víz körülsimogatta a lábam, mintha balzsamozták volna
...elmúlt a fájdalom..Nem tudom mi lehetett abban a vízben, de a mai
napig eszembe jut..milyen jó is lenne újra ott ülni , és lábat lógázni
azon a kis fahídon.
   

 

Kiskanizsának  a fő tere, a templomtér volt. Itt építették a két
általános iskola közül az egyiket, a másik kb 5 percre  tőlünk,ez
utóbbiba ,a Nagyrác  utcaiba jártunk mi a húgommal. Édesanyám tanítónő
volt, és nem találta  etikusnak azt,hogy a saját gyerekeit tanítsa,
ezért inkább kerékpárra ült,és minden nap elkerekezett a templom téri
iskolába, ami legalább 4-5 km-re volt a házunktól.Mint említettem,sok
köz,átjáró van Kiskanizsán , ezek egyikén kellett áthaladnia, hogy a
templom térre érjen, ezt Rác-kertnek hívják.Ennek közepén kanyargott
az út,két oldalán a háztáji,illetve  az állami földekkel.

 

Nagyon szerettem ezen az úton végigmenni én is..általában ilyenkor az Olvasó körbe tartottam,ahol is Marika nénit nyaggattam a könyvtárban újabb,és újabb könyvekért..Egészen addig, mígnem egyszer Marika néni közölte:
Magdikám, nem tudok új mesét adni,mindent elolvastál
már...Sebaj..akkorra már nőttem annyit,hogy folytathattam az ifjúsági
regényekkel. Hol bicajjal mentem,hol gyalog.. lehetett
bámészkodni.,míg célomhoz értem. Legszívesebben tavasszal
mentem..amikor a szellő borzolta a hatalmas tengerré nőtt belvíz
felszínét, a barkával teli bokrok hajlongtak , növésnek indult a
harsogó zöld fű..sárgálltak a pitypang virágai..minden a tavaszról
szólt...Utólag visszagondolva..mindez a gondtalan gyerekkor, szabadság
jelképe számomra.Őrült nosztalgia fog el..bárcsak még
egyszer......bárcsak..
           A könyvtárba menet haladtam el a bolt és a pék mellett, ahová anyukám helyett gyakran mentünk a kishúgommal.Istenem,olyan nagy, és finom  sóskiflit , amit a Laci bácsi árult 1 Ft-ért..azóta sem ettem, és úgy gondolom soha nem is fogok. Ő  hozta az iskolába is...minden nagyszünetben egymást lökdösve  rohantunk,hogy még jusson..Legalább 3o cm-es volt...sötétbarna-ropogósra sütve..tetején sószemcsékkel...és ha
kettétörtük..a friss fehér belseje még gőzölgött. Magával vitte a
titkot az öreg pék..
      

         De  menjünk tovább...útközben volt az óvoda is, ahova  mindketten
jártunk a kishúgommal, öt évnyi különbséggel.Itt szívesen emlékezem
Vera, Magdi,és Juci óvónénikre, egyéb emlékeimet,ma már csak régi
fotók őrzik..ahogy fehér blúzban, piros pettyes szoknyácskában,
térdzokniban, fekete lakkcipőben,és a fejem tetején a hajamba kötött
,kicsit csáléra álló masnival  járom a körtáncot a régiekkel..akiknek
a mai napig tudom a nevét..
       A nagyon vallásos kiskanizsaiak minden utca elején kőkereszteket állítottak,melyeket az asszonyok tartanak rendben, és díszítenek fel ünnepnapokon. .
 A temető a nyugati részen van,szintén egy társadalmi "találkozó
hely",igaz oda az emberek nem örömükben,és néha nem önszántukból
mennek...de itt is meg lehet beszélni a dolgokat,mint azt teszik
azok,akik rég nem találkoztak. Miután a kertünk a temetőre nézett,
Mindenszentekkor csak átgyalogoltunk a földeken kialakított
"brázdában" ( barázda, kitaposott ,keskeny gyalogút),és már ott is
voltunk.

 

kiskanizsai-kokereszt.jpg

 Annyi minden emlék tolul fel a fejemben,hogy közben papírra
vetettem,nehogy elfeledjem őket..köztük az ünnepek is, amikről majd a
későbbiekben fogok írni.

Hamarosan folytatom, kedves ismerős, és ismeretlen látogatóim .

Emberek,szokások,ünnepek

  
Újra itt.....

        Eszembe jutott egy másik érdekesség . Azon túl,hogy a
kiskanizsa népét felruházták a sáska névvel, mindenkinek személyesen
is volt ragadványneve. Ez felettébb érdekes volt..és párszor némi félreértésre
adott okot. A szüleim főiskolát, és egyetemet végzett emberek
lévén,gyakran segítették ki hivatalos papír megírásában  az ahhoz nem
értő  parasztembereket. Sokszor jöttek.."Te Cindris..tőccsed má ki
nekem ezt a papérost".. És apukám, a házi szokás szerint előbb
megkínálta valami enni-innivalóval  a vendéget,aztán nekiláttak a
papérosnak..
       Nos,..visszatérve a nevekre...ilyenkor tudtam meg az emberek valódi
nevét, amik még köszönőviszonyban sem voltak a
ragadványnévvel...Mondok pár példát... apukám volt a Cindris..mondjuk
ez még hasonlított. Nagyapám, aki Horváth volt Johánec névre
hallgatott, a Varga volt a Gyikka, a Szávai volt a Szörcsök,  a
szemben lakó Horváth volt a Kocfán, egy másik Varga a Pótya...,egy
távoli rokon az Ángyi,a férje ,szintén Horváth a Bacillus ( ez már
apukám után szabadon...mert az illető "csak"  2 méteres, és közel 12o kg.
volt..), egy másik volt a Muma, az ő igazi nevét nem is tudom.
       Abszolút jellemző módon, nálunk még családon belül is voltak
ragadványnevek...amiket szintén apukám talált ki mindenre,és
mindenkire..Csupa kedves név..(anyuét,a húgomét, és a sajátomat nem
írom ide, legyen a mi titkunk. Mi is elneveztük aput,ugyanolyan
kedves, abszolút rá jellemző névvel...) Amire visszaemlékszem:  a
tehenet Mukkolynak hívta.Sokat gondolkodtam,miért pont így, de aztán
rájöttem azonnal,amint a tehén latin nevét megláttam...Mucca..apu az
agráregyetemen végzett. A Bodri  kutyánkat Boslinak, azt hiszem a
többin gondolkodni kéne..Úgy vélem ha idegen csöppent volna
közénk,sokszor nem értette volna,kiről,miről beszélünk, a sajátos
nyelvünkön.
     Nagy udvarunk volt,eleinte kis parasztházzal, itt éltünk az apai
nagyszülőkkel. Aztán ' 69-ben építkeztünk.Akkoriban kezdődött  a
rohamos építkezés..egyre több új ház nőtt  a parasztházak helyén.Anyu
tanítani járt, apu " hivatalban" dolgozott,aztán amikor letelt a
munkaidő,jött a következő műszak, az otthoni dolgok ellátása,
kert,állatok..Az öregek pedig hajnaltól estig a földekre jártak.
Öregapámnak volt egy szekere,( télre egy nagy szánkója ) hol egy,hol
két lova, a Sári,meg a Manci. Volt tehén is,amit kihajtottak a
legelőre,és este betereltek, Mukkoly tévedés nélkül jött be mindig az
udvarunkba,amikor  is én bemenekültem..Voltak mindig disznók, és
tyúkok is. Nyáron aztán voltam a hétrétű bajban,amikor csak mi
gyerekek voltunk otthon, a felnőttek dolgoztak.Megkaptam azt a nemes
feladatot,hogy etessem,itassam az állatokat..Rettentően féltem a
nagytestű állatoktól...de azért rendszerint megoldottam a kérdést.
Sokkal könnyebb volt kiganyézni alóluk, bár féltem,nehogy hátrarúgjon
valamelyik.Ma is azt tartom..elől harap,hátul rúg....nem nagyon megyek
a közelükbe.
       Sokszor kellett mennem a földekre kapálni, babot szedni, kukoricát
törni, vagy fel a hegyre, az ottani munkákat elvégezni. Miután apukám
első körben "Gyurikát " akart, és én jöttem helyette, ugyanúgy
kezelt,mint egy fiút, és mint elsőszülöttet,mindenféle munkába bevont.
Ugyanakkor anyukám is elkapott  a női dolgokkal.Emlékszem, amikor
építkeztünk, 10 évesen már egyedül kellett főznöm az építőbrigádnak.De
nem vettem zokon, és ma is örülök ennek,hiszen nem okoz gondot
semmilyen munka elvégzése.Ugyanúgy szerelek betonvasat, vagy oltok
szőlőt,mint ahogy főzök,vagy hímzek. Köszönöm nekik.
       A kertben mindenféle konyhanövényt megtermeltünk. Ez főleg a
nagyanyám, Mami dolga volt. Ha megtermelte, utána rendszeresen piacra
vitte. Érdekes volt látni,ahogy a nagy piacozó vékát ( kb egy méter
átmérőjű 3o-4o cm magas ,malomkerék- szerű fonott vesszőkosár ) egy
kis  kerek párnával a fejükön egyensúlyozták...soha nem esett le..
Libegett a sokrétű szoknya, ahogy mentek..legalább 4-5 szoknya volt
rajtuk..alsószoknyák, felsők,és kötény.Hidegben pedig óriási berliner
kendőt kötöttek magukra..háromszög alakban a hátukra vetették,
elől,keresztbe fogták,majd a végét a kendő alatt hátul megcsomózták.
Tipikus kiskanizsai viselet. A fejükről sosem hiányzott a fekete
kendő.Emlékszem,ahogy a nagy farmotoros buszba előbb bedobták a
vékákat...majd beültek a székbe...na oda már nem sok utas fért , és
harisnyában főleg nem volt célszerű közéjük állni...Amikor kinyíltak a
dáliák, és a labdányi krizantémok, megengedték,hogy én azokkal menjek
el a piacra,némi zsebpénz reményében.azt hiszem,akkor tanultam meg
alkudozni az árura. Jellemző módon,amikor a vasúti fejlődés beindult
ezek az asszonyok -főleg,akinek a férje vasutas lett-ingyen felutaztak
az áruikkal Budapestre, és Pécsre is.
         

                            " vékás"  sáskák....piacra menet

vekas-piacosok.jpg

Nemrégiben kimentem a pécsi vásárcsarnokba, és megláttam pár
kiskanizsait..ránézésre tudtam,hogy azok.Személyesen nem ismertem
őket. Éppen árvácskát,paprikát árultak. Odamentem..és direkt elkezdtem
alkudozni   a nénivel. Egyszer csak megszólal:  " Na , maga meg
ollan,mint egy kiskanizsai, úgy alkudozik".  Mondom neki, ezt
eltalálta,mert az vagyok.  -Hát maga meg ki? kérdezte tőlem..Mondom: a
Magyar Kata unokája.  Rögtön tudta ki vagyok.. Akkó a Cindris vót az
apád, meg a Johánec a papád.. Minden stimmelt. Kiderült,hogy az
unokáját,meg anyukám tanította.. Már csak becsületből is vettem tőle
paprikát...illetve nem vettem..nem fogadta el a pénzt,hiába
erőltettem..Hát ennyit jelent kiskanizsainak lenni...így kerek a
világ.
     

                                 Kiskanizsai utca régen

kiskanizsai-hazak-regen.jpg

 

 

    Sok olyan dolog volt akkoriban,amiről a mai gyerekeknek fogalmuk
sincs....Emlékszem , aratáskor cséphadaróval vertük ki a szemet  a
búzakalászból, emlékszem a rostára, ahogy a pelyvát választottuk ki
belőle..emlékszem az udvarban  álló ekére, boronára..a paraszti élet
kellékeire. Ahogy a nagyapám ült egy nagy tuskó előtt, amibe egy fém
ék volt verve,és ezen kalapálta ki a kaszát,hogy hajnalban mehessen az
állatoknak  füvet vágni..És emlékszem a kukorica fosztásra is...ami
nagyon nagy esemény volt. A földekről behordott ,kukoricát  a nyitott
ajtajú pajtában halmozták fel, majdnem olyan magasra kellett
lkupacolni,mint amilyen magas a pajta volt,egyébként nem fért volna
el..Mi gyerekek,előszeretettel másztunk fel a tetejére, gurultunk le
onnan, vagy ugráltunk bele a már lehántott magasra halmozott
csuhéba.Olyankor átjöttek a szomszédok is, és élénk beszélgetés
mellett  jókedvűen csináltuk a dolgunkat.Most is az orromban érzem a
frissen leszedett kukorica illatát. Aztán, ezeket a kukoricacsöveket
a pár rajta hagyott  csuhénál fogva összekötöztük, és a pajta eresze
alá ,egy hosszú rúdra felaggattuk száradni..Jól mutattak a
pirospaprika füzérek mellett Aztán,amikor megszáradtak , téli estéken,
a kezünkre húzott kukorica "kopazóval" leszedtük a szemeket. Mi
gyerekek a csutákból ólat építettünk..és bele kis malacokat raktunk a
szép,és ritkább piros szemekből..A pirospaprika pedig famozsárba
került...szegény öreganyám... egy kendő az orra-szája előtt...és
csurgó könnyel törte a paprikát.Micsoda jó esték voltak ezek...nem
volt TV, beszélgettünk. Néha nagyapám felállt egy székre, és behozta a
Szabad Európa rádió adását...a mai napig emlékszem a szignálra, és a
bemondó hangjára.  Ha nem volt éppen dolgom, vagy tudtam,hogy a mami
kelkáposzta levest főzött,ott sertepertéltem a konyhájukban,várva,hogy
ehessek belőle. Olyan levest nekem még nem főzött senki, jómagam
sem...amilyen a mami tudott. Anyu  mindig meg is sértődött,amikor
közöltem vele,hogy ez nem olyan jó,mint a mamié.A levesre várakozás
közben pedig,játszottam a legkedvesebbel...elkértem a varrós dobozt,és
a benne lévő kincsek közt matattam . Volt abban sokféle kincs..
,díszgombok, patentok, stoppoló fagomba,ilyen-olyan tű, zippzár..
Természetesen mindezért cserébe,én is segítettem a nagyanyámnak. Ha
kellett, leszedtem a függönyt a mosáshoz, megpucoltam az ablakokat,
felsuvickoltam a padlót. És néha amikor megkért a nagyapám, akkor
levágtam a haját. Nagyon sok, sűrű  haja volt a kisöregnek...apró
termetű  ember volt,égszínkék szemekkel, fehér hajjal.
Legutoljára, amikor leült,hogy vágjam le a haját...azt mondta:  "
Babám...osztán nehogy grádicsos legyen ám..." Mondtam neki,hogy nem
lesz az papa. Azóta már az égi fodrászok vágják a haját ....remélem
nem grádicsosra....

Hamarosan folytatom...megint sok minden jutott eszembe... 

 

 

Üdv.! :-)

    Ezúttal a "hegyről",hegyi munkákról, szüretről szeretnék írni.

 

Amikor elhatároztam,hogy mindezeket papírra vetem, hetekig
rágódtam,hogy álljak neki...anyagot gyűjtöttem, töprengtem..most meg
tessék...dől belőlem a szó. Minden mondattal,sorral egy másik téma jut
eszembe..feltolulnak gyerekkorom szép emlékei.
Minden valamire való kiskanizsainak volt, és a mai napig is van
saját "hegye", ezen egy szőlő "birtokot" tessenek érteni, általában
olyan 6-8oo négyszögölnyit.Ez lehet Homokkomáromban,lehet Förhéncen,
Cserfőn, vagy Bagóhegyen. A mi szőlőnk Homokkomáromban volt.Kb. 6oo
négyszögöl, jó nagy telek, ahol jó sokat lehetett
dolgozni..Szerencsémre,vagy szerencsétlenségemre...engem is bevontak
ezekbe a munkálatokba,akkor,amikor először
 kapát tudtam fogni.....de így ,visszagondolva,nem  bánom...
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Homokkomáromi látkép

 homokkomarom1.jpg

 
 
 
 
 
 

 


      Most pár szót Homokkomáromról..hivatalosan......
" A falu első írásos említése 1293-ban kelt Kamar, Humukcamar néven.
Mai elnevezése 1741-től ismeretes. Az Árpád-házi királyok idejében
királyi birtok volt. 1360-ban pálos szerzetesek telepedtek le ezen a
helyen. A török megszállás alatt kolostoruk és templomuk teljesen
elpusztult.
Schenkendorf József cs. k. ezredes a hitélet gyakorolhatósága
érdekében egy fa kápolnát építtetett a mai templom helyén, melyet
1702. szeptember 8-án szenteltek fel. Schenkendorf özvegyétől 1717-ben
Esch Ferenc megvásárolta az egész birtokot. Ő német családokkal
telepítette azt be, és 1722-ben elkezdte a mai templom építését. A
templom fő építtetője a báró Esch család volt, de annak teljes
befejezésében, illetve felszerelésében gróf Batthyány Lajos,
Magyarország nádora és Kanizsa ura is jelentős szerepet vállalt. Ő
1744-ben királyi adományként kapta meg Homokkomáromot és környékét.
A templom kegyképe 1722-ben, a jelenlegi templom alapjainak ásása
közben került elő, a legenda szerint épségben az ott lévő hársfa
gyökerei közül. A 40x60 cm-es nagyságú, a 17. századból származó
képet, mely a kis Jézust tartó Szűz Máriát ábrázolja, csodatevő
képként tisztelték a 18. században. A képet többször levitték az alsó
kápolnába, de éjszakánként mindig visszajött előbbi helyére. Ezt a
Mária-képet tették a templom elkészültekor, talán 1744-ben a fő
oltárra (melyet a hársfa helyére építettek), és azóta is ott van.
Szent Félix gyermekszent ereklyéjét XIV. Benedek pápa ajándékozta
Koptik Ottó egykori celldömölki apát közbenjárására Homokkomáromnak
1751-ben. Az ereklyét először Nagykanizsára vitték, majd onnan Pünkösd
harmadnapján, június 2-n a jelenlegi helyére díszes körmenetben.
A templom külső és belső felújítására 1938-ban került sor
Batthyány-Strattmann László kegyúr költségén. 1990 márciusában
érkezett a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség az üres kolostorépületbe
Szendi József püspök meghívására.
A falu 1992-ben Szent Orbán szobrot állított a szőlőhegy
védőszentjének tiszteletére.
). Jellemző Homokkomárom községre a vallási turizmus, mivel híres
búcsújáró hely. Jó lehetőségeket kínál a térség az aktív turizmus
különböző ágaihoz (vadászat, horgászat, kerékpározás, természetjárás,
lovaglás). Különösen fontos az aktív turizmushoz kapcsolódó
turisztikai programok fejlesztése, hiszen a térség nem rendelkezik
kiemelkedő épített, vagy természeti idegenforgalmi attrakcióval.
Emellett nagy jelentősége lehet még a falusi turizmusnak, vagy akár a
különböző népi kézművesipari mesterségek (pl. kovácsmesterség,
gyertyaöntés, gobleinkészítés, fafaragás stb.) bemutatásának is.
A  szőlővel beültetett dombhátak 290-300 m tengerszint  feletti
magasságot érnek el, észak-déli tájolásúak,köztük szélesebb vagy
szűkebb völgyek futnak. A szőlőhegyi parcellák a dombtetőtől a völgy
talpáig nyúló szalagtelkek, melyek a keleti vagy nyugati domboldalon
fekszenek. E  domboldalakon - a felsorolt természeti tényezők által
befolyásolva - övezetesen alakították ki a gazdák az egyes művelési
ágak területeit. Ez az övezetesség több évszázados tapasztalat során
alakulhatott ki és rögzülhetett. A szőlőhegy gerincén fut a -
dombsorok vonulatához képest nagyjából keresztirányban, vagyis
nyugatkeletre, illetőleg délnyugat-északkeletre haladó
országútról nyíló, a hegyre felvezető - szekérút vagy helségut,
melynek két oldalán sorakoztak a présházpincék {pincék). Építésüknek
gyakori módja volt, hogy hosszanti hátoldalukkal olyan szorosan
simultak az úthoz, hogy esőzéskor a víz a zsupptető üstökéről
közvetlenül az út oldalába csurgott. Elhelyezésük másik módja az volt,
hogy hátukkal a birtok északi mezsgyéjéhez  igazodtak, bejáratuk pedig
déli tájolású volt.  Az irtványokon települt szőlőhegyek talaja
közepes termőképességű, viszonylag kevés humuszt, meszet és tápanyagot
tartalmazó kötött, vagy félig kötött vályogtalaj . "
    Nos ehhez a hivatalos (netről kikeresett adatokhoz ) csak annyit
fűznék a talajt illetően..hogy némi agyag is volt benne, és
amikor esett az eső...nadrágféken csúsztunk lefelé,  attól
rettegve,hogy mikor találjuk magunkat szekerestől / autóstól a
legközelebbi vízmosásban...
 
 
 
 
 
 
 

  

homokkomarom2.jpg

 
 
 
 
 
 
 
 
 

    Legelső pincénk..vályogpince volt,zsupptetővel..ha jól
emlékszem..magas küszöbbel...jó nagyot kellett lépni, a kb 3o -
40cm-es küszöbön keresztül,hogy beljebb juthassunk.és jó nagyot  esni,ha
nem emeltük elég magasra a lábunkat..... Akkoriban bicajjal jártunk a
hegyre,én még kis  gyerekülésben ültem apukám előtt ..és figyeltem az
utat.A Lőtéren keresztül kellett mennünk..néha nem lehetett,gondolom
akkor gyakorlat volt a katonáknak. Emlékszem az útra...kitaposott
keskeny ,homokos ösvény volt,ahol néha megsüllyedt a bicikli kereke.
Volt egy kis  vizes árok, amin pár hitvány palló volt az áthidaló...
ez rettegéssel töltött el minden alkalommal..még akkor is, amikor már
saját kis bicajom volt, és kerekeztem át rajta. Mendemonda
járta,hogy valaki beleesett az árokba,és a nyakát szegte....Azóta
eltelt több évtized, és még mindig emlékszem rá.
     Aztán "lett" egy másik pincénk,ami már nagyobb  gyerekkoromhoz
tudok kötni.. Már volt Trabant,később Wartburg..megpakolva ivóvízzel,
 a hegyen csak ciszternában gyűjtött esővíz volt.
A csomagtartóban  a vízzel töltött ballonok mellett hasalt
Kormi  ( hivatalos nevén : Styxligeti Betyár )..német juhász
kutyánk,aki nélkül nem lehetett hegyre menni. Ez az "új" pince ugyan
még vályog volt, de a teteje már cserép..

 

Ahogy beléptünk, rögtön a présbe ütköztünk...a régi,hagyományos présbe. Hááát...ez egy óriási szerkezet.csupa fából, de beton teknőben Ez legalább   3 x3 méteres alap,ami felett áll a fa-prés.Majdnem  mennyezeti érő, függőleges  spirálban kifaragott fából,és egy felette lévő,óriási .legalább öt mázsás,  5o x 5o cm-es fa "gerendából " áll.ami a nyomtató tulajdonképpen.
Ezt az őrült nagy fát eresztik rá a csigán a szőlőre,hogy kipréselje
belőle  a lét.
Mindehhez hozzá tartozik egy úgynevezett "gúzs", ami kb. 10 méteres, kenderből , hármas-fonattal font, férfitenyér szélességű  "szalag"..amivel körbe
veszik a ledarált szőlőtömeget...majd egy méter magas hengert nyerve így.
A tetejére méretre faragott deszkákat tesznek,majd ráeresztik a
nagy-nagy,és súlyos gerendát...préselik a szőlőt.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

szolopres2.jpg 

 
 
 
 
 
 
 
 

 

Öregapám mindig ott maradt  több napra...a prést felemelve átforgatta a szőlőt...majd újra prés alá tette. A megmaradt szőlőhéjakból pedig kiváló törkölypálinka készült...persze stikában...mert jöttek a fináncok..és ha elkapják..akkor mi lesz....A fináncok állandó témája volt a kisöregnek.
A papa állandóan "kísérletezett" valamivel....többek között fácánt
fogott magának.." rabsickodott"...Mi volt a módszere?..Nos... fogott
egy  bicikli kereket..vagyis annak a fém vázát, és azon keresztben
áthúzott drótokat..négyzetrácsos alakzatot kialakítva. Minden drót
keresztezésnél tett egy hurkot...rendszerint fogott vele
fácánt...megvolt a napi vacsora....így simán elvolt hetekig a
hegyen,mindenféle odavitt  étel nélkül...Ha nem sikerült a
kerékkel,akkor sikerült a levente puskával....
 

 

E kitérő után ,visszatérek a szürethez. Kispapa egy héttel a szüret
előtt felköltözött a hegyre...és előkészítette a szüretet.  Hordót
mosott,majd kénezett, kimosta a kis faedényeket,  a puttonyokat.Volt
egy pici kis faedény..a káforka, ez körülbelül 2-3 literes volt, egy
fogóval./ füllel... Ettől nagyobb volt a sajtár,aminek már két fogója
volt...ezzel sokkal több mustot lehetett merni..A must egy óriási nagy
fakádba folyt, innen mertük át a fent említett eszközökkel a
hordókba.Közben megkóstoltuk a tavalyi bort is,amit a hébérrel
szipkáztunk ki a hordóból...ez a lopótök. Később ezt felváltotta az
üvegből készült hébér.Nagyon finom borunk volt mindig. Ilyenkor
összejött a rokonság, a jó szomszédok, és mentünk lefelé a szőlő
aljába, lavórokkal,amiket mélyen a "tüke" alá toltunk...főleg,amíg még
"noha" /noa/ szőlőnk is volt..ugyanis ennek a szőlőfajtának megvolt az
a jó szokása, főleg ha már kicsit megcsípte a dér, hogy a legkisebb
rezdülésre is ledobta az összes szemet..Útáltam,mint a fene..ebből
kifolyólag...ilyenkor fogtam magam...és mint aki jól végezte
dolgát,betemettem a lehullott szemeket.. Kispapa, szerintem tudta
ezt...ugyanis minden szüretkor beállt utánunk a sorba..és kikotorta a
föld alól a szemeket...feljött a pincéhez..rám nézett, és azt
mondta..." babám, ebből lesz még egy liter must.." Ilyenkor némileg
elszégyelltem magam, de ez nem akadályozott meg abban,hogy következő
évben ne így csináljam...Mire leszedtük a  fürtöket, a férfiak
megfordultak a teli  puttonyokkal...Emlékszem,amikor pici voltam,és belefértem a puttonyba,apukám mindig azzal vitt le a szőlő aljába...A férfiak
közben darálták is, majd préseltek,mi meg,ahányszor felértünk a sorban,
ittuk a mustot..persze  nem minden következmény nélkül...
megnőtt a távolabb felállított fabódé forgalma...
      Közben anyukám és a mami megcsinálták az ebédet, ami
általában sűrű , tartalmas gulyásból, és otthon sütött kalácsból állt,
majd jól bepakoltunk.a legalább 12 személyes, pince előtt felállított
asztalnál, a fapadokon ülve..Utána tüzet raktunk, és a lassan lemenő
nap sugaránál frissen szedett gesztenyét sütöttünk.Micsoda
illatok...az égetett avar  illata elegyedett a frissen sült gesztenye
illatával..soha nem feledem..imádom az őszt...az illatai
Homokkomáromot juttatják eszembe. Volt,hogy ott aludtunk a hegyen,
olyankor a felnőttek a pincében,a szobában,ágyban aludtak, mi gyerekek
pedig a szénapadláson, az illatos szénába terített  pokrócon hevertünk
el, persze alvásról szó sem volt..Hallgattuk a présház  neszeit,
hallottuk,ahogy a pelék rohangáltak apró lábaikon....hallottuk a
csikótűzhelyben a fa ropogását...és csendben meresztettük a szemünket
a sötétben...majd lassan elszunnyadtunk, a napi fáradalmaktól. Nagyon
sajnálom a mai gyerekeket,hogy ilyenben nem lehet részük.
      Persze ahhoz,hogy lehessen szüretelni,egész évben keményen kellett
dolgozni a szőlőben,ennek én is részese voltam minden
hétvégén.Kapálni, fattyazni, kacsokat levágni, kötözni,permetezni. A
permetezést különösen gyűlöltem....ehhez tudni kell azt,hogy a szőlőnk
egy olyan domboldalon feküdt, aminek a lejtése legalább 2o fokos
volt,mondhatni nadrágféken lehetett közlekedni.Célszerű volt nem a
füves úton menni, hanem mellette a szőlősorban,ahol a sarkunkat bele
lehetett vágni a földbe, így nem csúsztunk meg. Eleinte, amíg a
technika nem győzedelmeskedett, kézi hajtású, réz-permetezőgéppel
történt az esemény...ami azt jelentette, hogy a 6oo négyszögöl szőlőt
kb. 4 óra alatt lehetett megpermetezni...tessenek elképzelni,négy órán
át,két teli vödörrel le-üressel fel ingázni...hát brutális volt.
Előfordult, hogy amikor apám leguggolt, hogy be tudjam önteni a
permetlevet a tartályba,néha megbillent a vödör, és a nyakába zúdult egy adagnyi  szer....nem örült neki szegénykém...de sokszor a végkimerülés határán voltam már. Mai napig tudom a szerek nevét...Dithán, Karatán,
Ortofalthán...büdösek voltak,mint a fene...minden alkalommal boldog
voltam,amikor végeztünk.Másnap a gimiben,mesélték az
osztálytársaim,hogy milyen jó dizsiben voltak...te nem voltál?
Áááááá nem, én a hegyen voltam....Persze nem bánom így utólag, de akkor
nagyon nehezen éltem meg.Aztán bejöttek a motoros permetezőgépek...apu
vett egy japán Maruyama masinát..azzal már "csak" két órát vett
igénybe a permetezés..Amikor végeztünk,kipucoltuk a gépeket..isteni
volt leülni a pince elé, és a szalonna,hagyma , friss kenyér
falatozása mellett, némi borral lenyomatva ( már ha nem én vezettem
haza felé....)  .elbámészkodni ,gyönyörködni a kilátásban...mert az
aztán volt.....A szőlő nyugatra nézett...velünk szemben 2-3 völgy is
volt...a hozzájuk  tartozó dombhátakkal..A lebukó nap sugarainál
pihentük ki magunkat,miközben néztük a lassan  homályba vesző
tájat..Az öregek időközben meghaltak...apu  halála után, miután mi
Pécsre költöztünk,a húgomé lett a szőlő, de sem ő,sem a családja nem
bírta idővel, kapacitással, így eladták....csak az emlékek maradtak.
Gyönyörű emlékek.  Többé nem mentem Homokkomáromba,ugyan hívtak.
Ugyanúgy nem mentem,mint ahogy Kiskanizsán az utcánkba sem...A
házunkat megvásárlók hívtak, hogy menjek, nézzem meg...hogy alakították
át a szobákat...képtelen vagyok rá. Nem akarom. Úgy érzem,hogy akkor
elfeledném,milyen volt régen...Most,ha rám jön a nosztalgiázás... csak
behúnyom a szemem,és máris otthon vagyok...látom a szobákat, a
konyhát, a mamiék lakrészét, a kertet...a hegyet és
mindent...szeretném ezt így megőrízni..legalább a fejemben...Apu
halála óta... a lábam nem tettem be,még az utcába sem...nem bírom megtenni.. .
Anyukám azóta Magyarszerdahelyen él a húgommal,és a családjával..Most,hogy  Mindenszentekkor elmentünk a kiskanizsai temetőbe, próbáltam   megkeresni a kertek felől nézve a házunkat..nem vagyok benne
biztos,hogy jót néztem....de nem volt rá sok időm,hogy
nézelődjek...majd talán jövőre.

Ennyit a szüretről, és a hegyről....hiányzik.
 

http://www.zalanka.hu/latnivalok/homokkomarom-szolohegy


 

 Szép napot kívánok,mindenkinek !

Ezúttal a disznóölés jutott eszembe....erről fogok mesélni.


    Kiskanizsán mindenkinek volt valami jószága, disznaja, lova, tehene.
nem egy..de legalább kettő,vagy ettől több.
Mi évente egyszer öltünk disznót, azt is leginkább hideg téli napon.Ez
főleg azért akkor volt célszerű, mert még nem nagyon volt  a háztartásokban 
hűtőszekrény. Ilyenkor   meghívtuk a nagynénéméket Somogyból,valamint
jött a böllér, aki általában egy jó barát volt,az ismeretségi
körből.Apukám mindig kikészült ilyenkor, mert a disznókat személyes
"barátnak" tekintette, apró koruktól nevelgette ,elnevezte, szerette,etette,vakargatta  őket..Volt Röfi,Turcsi,stb... A disznóöléshez már előző nap hozzá kellett készülni,lehordani a padlásról a nagy fateknőket, a nagy fazekakat, keverőkanalakat,azüstöt..leadogatni a rénfa darabjait, és mindezeket el-és lemosni..Megvenni a rízst, sót, paprikát,borsot, majoránnát, és az egyéb hozzávalókat.

       Másnap hajnalban jött a böllér...apu,és én, a ház
legbelső zugába menekültünk,hogy ne halljuk szegény pára utolsó
visításait....aztán  amikor elhallgatott a visítás...kimerészkedtünk...Utána a férfiak megkóstolták a finom házi pálinkát, majd nekiláttak a perzselésnek. Amikor még nem volt gázperzselő,   szalmával  oldották meg a dolgot...betakarták vele a disznót,majd alágyújtottak...amikor a szalma leégett, akkor egy speciális kaparóval, végig kaparták a bőrét...aztán új szalma került rá,megfordították, és a másik oldalát is megperzselték. Amikor olyan stádiumba ért a dolog, hogy a körmöket le lehetett húzni...azt mindig
nekünk, gyerekeknek adták,és élénk nevetés  kíséretében bíztattak
bennünket,hogy húzzuk fel a saját ujjainkra...Amikor  elkészültek a
perzseléssel, felállították a renfát, és erre húzták fel a
disznót,majd kiszedték a beleket, a belsőségeket,  aztán egy bárddal
ketté hasították a gerinc közepén. Innen aztán apránként vándoroltak a
húsok a megfelelő helyre...Némelyik a kolbászba valónak, másik a
hurkába való abálandók közé, a zsírszalonna egy harmadik helyre,ahol
apró kockákra vágtuk a kisütéshez...Közben az anyuék ,a konyhában
nekiláttak gyorsan a friss máj, húsok kisütésének,valamint a toros
káposzta megfőzésének..hogy minden időben kész legyen.Mami
belet tisztított, akkoriban nem volt még nagy divat a műbél.. miután nekem is volt benne részem..megállapítom:  nem egy hálás feladat..

                                               a renfa

disznooles-renfa.jpg

Miközben a böllér darabolta a disznót, más nekiállt a kolbászt
tölteni..,ledarálni a hozzá valókat, egy nagy fateknőben
összedolgozni,majd a kitisztított bélbe tölteni. A nagy üstben főttek
azok a húsok,szalonnadarabok,amiket a hurkába kellett tölteni, ezeket
kiszedve,ebben az  abalében ízletes rízst főztünk,majd a főtt,
ledarált hússal, és vérrel összekeverve megkezdődött  a hurkatöltés,és
kifőzés. Ez elég macerás munka volt..de szerettük.Apukám az udvaron
 nekiállt kisütni a zsírszalonnát.Nincs is jobb, a frissen sült
ropogós töpörtyűnél !
    Mire végeztünk mindennel,besötétedett. Sok-sok zsíros edény állt halmokban az udvaron, zsíros kések,vágódeszkák,asztalok..darálók...és megkezdtem  ( már nagyobb koromban) mindezek elmosogatását,hogy ne maradjanak anyura. Nem mondom,hogy rajongtam érte, ez volt a disznóölés
legrosszabb tennivalója. Aztán mindenki bement,leültünk az asztal
köré, és a melegtől,ételtől,italtól elpilledve vacsoráztunk..a
felnőttek anekdotáztak, ,jó hangulat volt.Nagyon elfáradtunk mindannyian, de jóleső fáradtság volt.
     Másnap aztán szortírozásra kerültek a dolgok...kóstolókat készítettünk
azoknak a szomszédoknak,akiktől mi is kaptunk. A sonkákat, szalonnákat
nagy teknőkben lesóztuk,és benne hagytuk majdnem 5-6
hétig...közben forgattuk őket.. Amikor eléggé megpácolódtak már ,akkor
bekerültek a füstölőbe közel egy hétre. Itt keményfát égettünk el,
ennek a füstjében lógtak a finom oldalasok, sonkák,szalonnák,bőrkék .
Itt Baranyában nagy divat a hurkát is megfüstölni, annak idején
Kiskanizsán én még csak nem is hallottam róla,életemben itt ettem
először ilyet...hát..nem voltam elragadtatva tőle. Sokkal jobb a
roppanósra sütött , kicsit csípős ,véres hurka. A többi húst a mami
lesütötte, és zsírban tárolta,csak így lehetett tartósítani.
Aztán jöttek a hűtőszekrények, és  onnantól megoldódott ez a gond.
Azóta van sokféle műbél is, nem kell  vacakolni a béltisztítással.
Apukám halála óta nem voltam disznóölésen,ennek
több,mint 15 éve.Ha jól belegondolok,nem is akarok.....mély sebeket
szakítana bennem az emlékezés..És azóta sem ettem olyan finom hurkát,mint amilyet mi magunk szoktunk tölteni.

                                       a " csurka" -  ahogy Kiskanizsán mondják...

hurka.jpg

 

 

 

 

Az ünnepekről  szeretnék most írni,és mindenről,ami eszembe jut róluk.
Lássuk csak..melyek is ezek..Húsvét,Karácsony, búcsú,Mindenszentek
...

   

Kisgyermek koromban a nagymamám gyakran elvitt magával a
kiskanizsai  templomba, ott láttam először katolikus
templombelsőt. Amúgy én vastagnyakú kálomista vagyok ( református ) azóta nem jártam katolikus templomban, hacsak nem országjárás közben
mentem be megnézni, vagy éppen temetési szertartás miatt kellett
mennem.Kéretik nem félreérteni,semmi bajom a más vallásúakkal, de én
református vagyok,és ehhez ragaszkodom.

    A   Húsvét, a falusi élet  kedves  ünnepe.A böjtöt a kiskanizsai nép
szigorúan tartotta. Nagypéntek után vitték a tojást, a sonkát a
templomba szenteltetni.  Nagyszombaton azután következett a körmenet.
Nem volt senki aki távol maradt volna. Mindenki megjelent ünneplőben
ezen az eseményen.  Felvették a legjobb fejkendőt, réklit,  nagykendőt,
a sokrétű szoknyákat,és ez  illett az ünnep hangulatába., A templomtól indult a körmenet, és oda is tért vissza. Ezt én már nem láttam, de a nagymamám mesélt róla.  Nagyszombaton - a böjt után - a megszentelt tojással, sonkával
kezdődött a lakoma.
Húsvét vasárnapján felkerekedtek a családok a keresztszülőket
látogatni....egyik évben egyik ment, másik évben a másik. Ez volt a gyerekek részére a várva - várt esemény, ilyenkor kaptuk az ajándékokat.
Húsvétra jellemző játékokkal múlattuk az időt...
A tojásnyerés az ügyességen múlt. A piros tojást letettük a földre, a házfal tövébe.
gazdája lépett tőle egy nagyot, ott egy vonalat húztunk. A vonal elé
kellett a nyerni akarónak állni és   a fémpénzt  élével a
tojásba vágni. Ha a pénz beleállt a tojásba, elnyerte, ha nem, a pénz
a tojás gazdájáé lett.
        Miután a gyereksereg kiszabadult tavasszal az utcára, megkezdődtek a
szokásos játékok is. A királyom,királyom adj katonát, a blinckézés (
binckézés). Előbbihez legalább 10-15 gyerek kellett, utóbbihoz elég
egy -két kisember, valamint maga az eszköz,  egy kb 2o cm-es kétoldalán kihegyezett végű  seprűnyél darab, és egy hosszabb bot, amivel ennek a végére kellett csapni, majd amikor felugrott a levegőbe ,jól megsuhintani. Sokszor lehetett hallani  üvegcsörömpölést...sok ablak bánta... Aztán kitiltották a játékot az utcából..
        Másik,nem veszélytelen "játék", amivel a fiúk   riogatták a népet, a
karbidos  durrogtatás volt. Konzervdobozba karbidot tettek,ami kis vizet kapott,megkezdődött a  gázképződés....és ez a gáz óriási erővel, nagy durranás kíséretében vágta le a doboz tetejét.Ez sem volt hosszú életű "játék". A mai napig az "orromban van " a karbid fanyar  szaga.

       
himes-tojas.jpg

 

        A Karácsony, a meghitt családi együttlét, a  szeretet ünnepe.
Ilyenkor divat volt a regölés..nagyon homályba veszőek az emlékeim
ezügyben.. de arra emlékszem,hogy a mi házunkba is bejöttek a regölők,hátukon a kis Betlehemmel.Házról házra vonultak
 "Adjon az Isten minden jót ennek a gazdának, sok malacot, tejet,
vajat eleget. Adjanak is belôle szegény regölőknek!"-rigmussal kezdték..
A csengetéssel, kolompolással vonuló csapatok népszerűsége
vitathatatlan volt. Mindenki kapott valami ennivalót.
       A Karácsony havasan szép...emlékszem a régi nagy telekre..arra,ahogy
kinyitottam az ajtót, kimentem az udvarba,és mellettem, a fejem
tetejéig érő hófal...nem tudom eldönteni, én voltam-re a kicsi, vagy a
hó volt nagy, vagy mindkettő, de azóta sem éltem meg olyat.

 

karacsonyfa.png

 

       A kiskanizsai búcsú jelentős esemény a mai napig is, amelyre
meghívják a rokonokat a családok. Ilyenkor   ,tyúkot,kacsát,libát,csirkét vágnak,
finom húslevest főznek, sülnek a pecsenyék, a kifejezetten híres
kiskanizsai rétes, tökös - mákos, túrós, káposztás,amelyet az asszonyok hártyavékonyra nyújtanak az asztalon,majd megtöltve felcsavarnak,és ropogósra sütnek.
Híresek a süteményeikről ,valóságos lakodalom van a búcsú napján. A
férfinép már jóval a búccsú előtt  meghozza a bort   a hegyről.
A búcsúsok már napokkal előbb felépítik a sátrakat, a
ringliseket  felnőtteknek, és kicsinek. Ebéd, és némi ejtőzés után
felkeredik a család apraja nagyja, a vendégekkel egyetemben, és
kiballagnak a búcsúba. A gyerekek pénzt kapnak ,hogy
vásárolhassanak,amit akarnak.  Fel lehet ülni a ringlisre, végig lehet
nézni  a sátrakat. Vannak mézeskalácsszívek, játékok,babák,
puskák,minden,ami gyerekszemnek-szájnak ingere.  Mindig csodálattal
néztem,ahogy  a vattacukorpamacs  növekedik a pálca körül,az
kihagyhatatlan volt..
Aztán,amikor már belefáradtunk a nézelődésbe,és vásárlásba,
búcsúfiával megrakodva , fáradtan tértünk haza.

   
mezeskalacs-sziv.jpg

 

       A Mindenszentek szintén  beleivódott  az agyamba..gyerekként nem
nagyon fogta fel az ember, hogy miért is megyünk ki a temetőbe...csak
azt láttuk,hogy mindenki készülődik. Kiskanizsán   rivalizálás
szinten termelték az asszonyok a csodaszép nagyfejű
krizantémokat,nemesítették őket, a mai napig nem láttam azoktól
szebbeket.Ezeket vitték a kanizsai piacra, Budapestre, Pécsre. Hetekkel előtte
elkezdték a koszorú-alapokat gyártani, majd egy héttel a Mindenszentek
előtt feldíszítették őket, és a temetőbe vitték, a halottaik sírjára.
Ezeket a sírokat azonban előtte megtisztították gondosan. Nem tudom
másutt "divat"-e, de Kiskanizsán még abban is valamiféle rivalizálás
folyik, hogy ki, mekkora  síremléket állíttat a szeretteinek. Ez miből
készül, műkőből,vagy márványból, fekete,vagy fehér márványból,milyen
magas, milyen szobor van rajta.Mindig elképedek azon,hogy szabályszerű
mauzóleumokat, négylépcsős márvány sírboltokat látok,amik több millió
forintba kerülnek.  Van olyan ismerősöm, aki még életében
megcsináltatta magának a márvány síremléket, rávésette a nevét
is....aztán még élt vagy 15 évet.Igaz,a visszamaradottaknak már csak a
halála időpontját kellett rávésetni.. Na,de visszatérek eredeti
mondanivalómhoz.
    Aztán eljött a nap,amikor ki kellett menni a temetőbe...besötétedett,
és a kertek felől ráláttunk a temetőre,ahol piros volt az ég alja a
sok gyetyától ,és  viasz-szagot hozott  a szél.Kimentünk,és ott felkerestük elhúnyt szeretteinket, gyertyát gyújtottunk.Sok ismerőssel találkoztunk, néha
megálltunk kicsit beszélgetni.Nekünk gyerekeknek ez érdekes volt,nem
fogtuk fel a dolog mibenlétét.Csak amikor nagyobbak lettünk..és amikor
keményen,közelről érintett a dolog...

Itt szeretném ha meghallgatnátok ezt a dalt..

.Demjén Ferenc: Gyertyák
http://www.youtube.com/watch?v=O-umKaaQjh4

 

 

  

Isten hozott!

Ezen az oldalon, családom állatszeretetéről fogok írni, és kis
barátainkról,akik  az ott töltött éveink alatt mellettünk éltek.



   Amióta az eszem tudom,mindig is voltak állataink. Legalább egy
kutya,de volt hogy kettő is egyszerre, és sok cica, emlékszem,egyszer
12 cicánk volt.  Legrégebbi kutyusunk Bodri volt,akire
visszaemlékszem. Kis termetű ,hosszú szőrű kiskutya volt, nyáron
gyakran szenvedett a nagy bundától. Apu meg szokta nyírni, hogy
enyhítsen a kínjain, és kérésünkre ( húgommal találtuk ki) mindig
oroszlánsörényt, és farokbojtot hagyott csak neki, így aztán a kutyus
olyan lett,mint egy zseboroszlán. Sokáig velünk volt, mígnem egyszer
kiszökött a hátsó,nyitva hagyott kertajtón.Átment a földeken,egészen a
temető melletti forgalmas útra, és ott egy autó elütötte. Csak egy
véres  szőrcsomó maradt szegénykéből. Nagyon hiányzott,így aztán
állandóan zaklattuk aput: "Mikor hozol már kiskutyát? " Valószínű
elúnhatta, mert egyszer csak beállított egy apró,fekete,nyüszítő kis
jószággal, aki rögtön az asztal alá bújt és szerény emlékeim szerint..oda is
hányt azonnal..  Aztán jobban megnéztük a kis jövevényt, hát egy
tündéri  kis német juhász kutyus volt,akit el is neveztünk
Korminak. A csöppséget Hévízről hozta apu, és az első autóútját nem bírta.
Elég sok idő telt el,mire újra  beült apu mellé a Trabantba,majd
később a Wartburgba.
A kis jövevény hivatalos neve Styxligeti Betyár volt, de nekünk mindig csak
a Kormos maradt. Mondhatni,velünk együtt nőtt fel. Ez a gyönyörű
példánnyá fejlődött,csodaszép , fényes fekete szőrű,,csupa izom német juhász kan lett a legjobb barátunk.
Meleg barna szemeivel  rajongva  nézett bennünket, de az Istene, a
mindene, apu volt Kormosnak. Nagyon szelíd kutya volt, a csontot is
elvehettük tőle, a kezemet beletehettem  a szájába,soha még csak meg
sem karcolta a fogával. Mindösszesen két alkalommal láttam azt,hogy a
bejövő szomszédra, illetve egy másik ismerősre  "beállt", felborzolta a
szőrét,és torokhangon morgott.  Mivel ismertük az illetőket, (kutyájuk
nem volt,hogy azok szagát érezhette volna ) ,és nem tudtuk hova tenni
az esetet, sürgősen elvittük őket a kutya közeléből...nem tudtuk a
morgás okát. Sosem tudtuk meg, ez Kormi titka maradt...de biztos
nyomós oka volt rá.
Elvittük kutyaiskolába,  apuval állandóan ment a hegyre.
Rendszeresen lejártak az utca végére, ahol is apu megfuttatta..ha nem tudtak lemenni,akkor a kertben fárasztotta le, ezzel biztosítva a mozgásigény. Apu sehova nem ment nélküle,ahova vihette,oda ment vele. Egyszer aztán...tumor jelent meg a testén Korminak,amit levettek,aztán hamarosan megint....és végül elhatalmasodott rajta..Apám képtelen volt a legjobb barátját elaltattatni.
Egyszer,amikor elment a hegyre,immár nélküle, és hazaért, mi
hazaértünk az iskolából Kormi már nem élt.
Sosem láttam sírni az apámat. Akkor,amikor kiment a kertbe a tóka
partján álló fűzfák alá,hogy megássa Kormi sírját a kedvenc helyén,
zokogott.Ásott, és zokogott.Kormi azóta ott alussza örök álmát, ahol
életében is mindig heverészni szokott.
Utána aztán voltak még kutyáink, volt németjuhász is, de soha olyan nem volt még egy,mint Kormos a szelíd, gyönyörű, barátságos ....akit a pici  fiam is csak " nyalós kucsának " hívott.....
Apukám is megírta az emlékeit, könyvbe is köttette ..abban leírja
Kormi életét...tervezem,hogy  a Honlapomra teszem,hogy eredetiben
olvashassa mindenki azt,hogy ő hogy élte meg a Kormival töltött
időszakot.
   

                            nekem 'a kutya'   a németjuhász....

nemetjuhasz.jpg

                    

Számtalan cicánk volt az idők folyamán...jöttek,mentek,
elvesztek,meglettek..Nagyanyám az újabb,és újabb almokat
eltüntette....csak később jöttem rá,hogy mi is történhet velük..amiért
nagyon haragudtam mindig. Aztán találtunk egy humánusabb
megoldást,aminek ugyan a vége ugyanaz lett, de legalább nem olyan
módon, ahogy addig. Annak,hogy olyan sok cicánk volt,az volt az
oka,hogy mire megtaláltuk az almot,már nagyok lettek a picik,és
olyankor már csak elajándékozni lehetett őket..vagy megtartani.

Egy esetre azonban emlékszem...a mai napig fel nem foghatom,hogy
történhetett..Nem akartunk megtartani a süldő macskát, és megtetszett
valakinek, aki nálunk járt.Odaajándékoztuk neki. Apu vitte el  az
illetőnek, nem is akármilyen  messzire, hanem sok kilométer
távolságra, Kanizsától, egészen pontosan Sormásra, ami testvérek közt
is van  vagy 6 km.,és kocsival vitte..,ott is hagyta.
Pár hét múlva, félig vakon, de megjelent a cica...otthagyta az új
gazdáját, és haza jött. Vajon hogyan? A mai napig rejtély marad
számomra.

     Emlékezetes volt,amikor két csíkos vadmalacka került a családba.Turcsi,és Röfi lett a becsületes nevük.Apukám kijárt az erdőre,sokszor a vadászokkal is, ő aki soha nem emelt volna fegyvert az állatokra,csak fotózott. Egyik társuk véletlenül kilőtt egy anyakocát,          nem vette észre a 9 kismalacot. Amikor észrevették,mi is történt, a malackák
nyomába eredtek,akik a szélrózsa minden irányába szétspricceltek..de
szerencsére egy híján befogták az összeset.A kilencedik kismalac
eltűnt,nem is találták már meg. Ebből kettőt hozott haza apu...

Nagyon örültünk nekik,csodaszép,formás kis jószágok voltak,tűhegyes
fogacskákkal...Anyukám már nem annyira,mert a kicsik nem akartak
enni,vagyis inkább nem tudtak,mert összeharapták a cumit,és nem folyt
a tej.Anyu már csaknem sírt,hogy éhen fognak pusztulni a kis jószágok.
Teljesen véletlenül vettük észre,hogy a lecseppent tejet
felnyalták, onnantól fogva megoldódott minden,tálból lefetyelték a
tejet. Szobatiszták voltak, és mivel kint már hideg volt nagyon,bent
aludtak.Teljesen beszoktak, anyu ölébe telepedve  nézték a Tv-t, és
iszonyúan féltékenyek voltak mindenre, és mindenkire, akik nem őket
kényeztették,simogatták... Ha megsimogattuk valamelyik cicát, vagy
kutyát, akkor nekimentek az illető állatnak. Nemegyszer
bebizonyosodott,hogy a szaglásuk sokkal élesebb,mint a kutyáé.Nem véletlen, hogy l disznót " használnak" a szarvasgomba  meglelésére...
       Aztán,ahogy nőttek.és melegebb lett az idő, kipateroltuk őket az ólba,
ahol szép nagy vaddisznókká nőttek fel. Mindenki azt találgatta,mennyi
hús,és kolbász lesz belőlük... Ehelyett egy szép napon, felpakoltuk
őket egy fa ládában a Trabant tetejére, és irány a veszprémi
Kittenberger Kálmán állatkert,ahol jó helyük lett..
Idővel olyat hallottunk felőlük,hogy elpusztultak, aztán olyat is,hogy
mégsem..hanem gyönyörű nagy  állatokká fejlődtek. Isten tudja...
     

vadmalac.jpg

 

Családunkban mindenkire jellemző az állatszeretet, talán
egyedül én lógok ki azzal,hogy valamilyen szinten tartok is
tőlük..félek néha nem nyúlok olyan bátran hozzájuk,mint  családom
többi tagja.Jelenleg is van egy gyönyörű cicánk, Zizi, akinek én
vagyok a minden.Ha nem vagyok itthon,hazajövök, a nyomomban van,
jön utánam,amerre megyek. Nem hiszik el sokan , de lehet vele
"beszélgetni"..megért bizonyos szavakat...ha kérdezek, változó hangsúlyú
kurrogással  válaszol,vagy egyenesen csinálja,amit mondok.Amúgy
nagyon önfejű kis jószág...Mint azt valaki mondta volt: " egy macskát
mindenre meg lehet tanítani,amit ő akar." Voltak teknőseim,volt
hörcsög,halak, papagáj..igazából egy kiskutya is jó lenne, de nem
akarom egyelőre  Zizi miatt.
     

                              ő a cicám..igazi hercegkisasszony  heart

zizus.jpg

 

 

Nekem különösebb állatkalandjaim nem voltak, talán az,amikor
egy kis cinkét  próbáltam megmenteni.Még Kiskanizsán laktam,amikor egy
hideg téli napon  éktelen kutyaugatásra lettem figyelmes,
.rohanok ki..hát a földön fekszik egy kis cinke ,a
lábaival a kutya felé..és olyan kétségbeejtően sikoltozott,hogy
ilyet még életemben nem hallottam.Kormos nem bántotta, nem nyúlt
hozzá,elparancsoltam onnan, és felszedtem a kis madárkát.Semmi baja
nem volt,egyszerűen majd megfagyott a nagy hidegben.Elhagyta az ereje,
és a földre esett.  A tenyerembe fogtam, majd a másik kezemmel
letakartam és bevittem a teraszra, melengettem kicsit,majd betettem
egy kosárba,ruhák alá, hadd térjen észhez.Kerestem neki magokat,de nem
evett. Hamarosan felmelegedett,és kiröppent a kosárból,nem is tudtam
megfogni,kinyitottam az ajtót,és kiröppent.
   Itt ,ahol lakom, télen rendszeresen etetjük a
kismadarakat, a fákra sok etetőt teszünk ki, sok faggyúba gyúrt magot
akasztunk ki,és van egy nagy etető is. Alkalmanként több,mint száz
madárka gyűlik össze,sok-sok fajta.. Van zöldike, rozsdafarkú, kék
cinke, széncinege, harkály, pinty, meggyvágó,és tavaly ideszokott egy
gerlepár is...aztán vannak olyanok is, amiket nem tudok azonosítani.
Jönnek a verebek is...Sajnos  Zizi cica  is figyeli őket..szemmel kell tartanom,
mert  ha kiengedem előszeretettel vadászik rájuk. Jómagam pedig
vettem egy távcsövet, és azzal lesem a madárkákat az etetőben.

 

madareteto.jpg

 

 

Ismét itt ! :-)

 

Emberek,akikre  visszaemlékezem gyermekkoromból. 

                                                 

Ahogy visszaemlékszem, gyermekkoromban voltak olyan emberek, akik ilyen - olyan okok miatt valahogy kirítak a tömegből. Vagy a személyiségük, vagy a foglalkozásuk, hobbijuk, vagy a külsejük  okán…de emlékezetesek maradtak számomra. Mindegyikhez  valamiféle kis történet, esemény kapcsolódik,vagy csak a maguk megszokott  furaságával  épültek be a mindennapi életünkbe. Lássuk, kik is voltak ők….

Manapság   majd minden utcasarkon lehet  fagylaltozót  találni, ahol mindenféle  - és  fajta fagyit  lehet kapni. Én legjobban  a „vizes” fagyikat szeretem,  nem nagyon eszem  a krémes, ilyen-olyan flancosakat. Majdnem  csak a gyümölcsfagyikra  korlátozom  az érdeklődésemet…no meg nem  kis  súllyal nyom latba a 2o éves koromban  „ előjött „ laktóz intoleranciám.  Hajdanán  nem nagyon jártunk  vendéglőkbe, kávézókba, cukrászdákba  bár  bent", Nagykanizsán  voltak ilyenek. Ha jól emlékszem, az egyik a  Muskátli  cukrászda  volt..Nekünk  gyerekeknek Kiskanizsán, „ maradt”  a mindennapok   mozgó  fagyiárusa, Józsi bácsi. Magas, keskeny arcú,  vékony, szikár ember volt,  fehér ingben, fehér nadrágban, fehér kötényben,  és kis fehér sapkával a fején. Józsi bácsi naponta megfordult nyáron a kiskanizsai utcákban  a triciklijével. Ha jól emlékszem, akkor 2-3  tartály fagyival járta  az útját, lehet,hogy volt  3 féle is az a fagyi, de én csak a vizes, citromosra  emlékszem, amiben apró jégdarabok is előfordultak. Talán ezért szeretem, és keresem  az ilyen fajtát….manapság a sorbetben vélem felfedezni     a régvolt citromfagyi  állagát, ízét. Józsi bácsi egy  nyélre szerelt csengőt rázott,hogy  értesítsen bennünket  a jöveteléről, mi , gyerekek,  ezt a csengőszót lestük,vártuk. Ha meghallottuk, csapot – papot  hagyva rohantunk be….anyu..kérek szépen 1 forintot  fagyira !  Egy forintért, kaptunk 2 gombóc  fagyit. Bizony, akkoriban 5o fillér volt egy gombóc . Aztán rohantunk vissza,  mert  Józsi bácsi  gyorsan tudott kerekezni a triciklijén, és ha  nem voltunk a kellő időben az utcán, akkor bizony  lecsúsztunk az aznapi  fagyiról .  

 

Vannak a konyhámban olyan edényeim, tepsik, lábasok, amik  nem a mai módi szerint készültek,mondhatni nagyanyám is ilyet használt. Szerencsre még  gyártanak is ilyeneket, zománcos tarka belsejű tepsiket, lábasokat, mert igazán bírják a sokéves használatot. Legutóbb a pécsi vásárban vettem ilyen tepsit, erről nem jön le  teflonbevonat, nem kell eldobni miatta.  Gyerekkoromban  csak ilyenek voltak használatban, sok-sok éven keresztül  öröklődtek  anyáról – lányra,  és  ha   az idők folyamán  kilukadtak, akkor nem eldobták őket, hanem megjavíttatták. Ennek a szakembere volt a drótostót…..Meghatározott időnként, rendszeresen előfordult  az utcában……már messziről lehetett hallani, ahogy kiabált….” Dróóóótozni…..fóóóótozni…..”   Emlékszem, a hátán hordta a műhelyét….egy puttony-szerű háti  tartóban  voltak a szerszámai, bádog, amivel befedte a lukat az edényen…drótok…Ne kérdezzétek,hogy nézett ki maga az ember…….nem emlékszem,  azt hiszem,kicsit féltünk is  tőle,mi gyerekek….hiszen sokszor hallottuk…ne rosszalkodj,mert elvisz a drótostót…..így aztán nemigen nézegettük, dolgunk meg  - lukas edény híján- nem volt vele.  

 

Hasonlóan kevés érdeklődést váltott ki belőlünk a  késélező köszörűs, aki egy biciklire szerelt  köszörűvel járta az utcákat. Manapság  bemegyünk a boltba, és levesszük a polcról az ilyen-olyan elektromos  vagy kézi  késélezőket…..ennek okán  kiveszett már rég a köszörűs fajtája is.

 

Sok  olyan szomszéd, ismerős  van még  az eszemben, akiről nem  tudok sokat, nem emlékszem nagyon  rájuk, de mégis volt valami jellegzetesség,ami miatt megragadtak a fejemben. Lássuk csak sorban:

 

Kiskanizsán parasztasszonyok éltek, kerek szoknyákban jártak, sok kerek szoknyában….alulra vettek fel több alsószoknyát, felül  a mintásat, gyakran volt előttük kötény is, fejükön  az elmaradhatatlan kendő volt, amit az álluk alatt kötöttek bogra . Ez volt a mindennapi viseletük. Előttem a mai napig így jelennek meg gondolatban a kiskanizsai  öregasszonyok. A fiatalabbak már a városi öltözködést követték. A legközelebb hozzánk Rozi néni lakott,  emlékszem hajlott alakjára, jellegzetesen megkötött fejkendőjére, sok szoknyájára, foghíjas  szájára, sőt, az arcára is, pedig ugyancsak  javában gyerek voltam még, amikor meghalt. Róla mesélték,hogy az újszülötteket  „ megköpködte ” : szerencsehozás céljából…A minap jártam Zalában anyuéknál, valahogy előjött a szó erről…és  élcelődtem  a húgommal,hogy milyen szerecsés is ….ugyanis Rozi néni annakidején  „megköpködte” őt is….Éppen javában  nevetgéltem a rovására, amikor is  anyu megszólalt:  „ Magdikám az te voltál…”  :-O  :-O  Na itt tört ki az igazi  fergeteges – nem  nevetés -  hanem röhögés…..ezúttal rajtam  :-D :-D :-D

 

Cinke bácsi arról volt nevezetes,hogy először  sikerült megnevettetnie a húgomat…a pici baba húgom mindig komolykodott…nem nagyon volt nevetős….sőt, addig soha...Nem tudom Cinke bácsi mit bohóckodott neki össze  a fogatlan szájával, de apunak sikerült fényképen is megörökítenie, ahogy a pici lány teli szájjal nevet az öregnek. Életében először nevet, bárkire is....és ez a bárki éppen az öreg Cinke volt :-)

 

Az öreg Furubi majdnem az utca elején lakott, és egy óriásira nőtt eperfa  lógott ki az udvarából,szinte az utca fölé. Emlékszem az útra potyogó gyümölcsre, ahogy szinte feketére fogta a  betont. Akkor már nem földesút volt. Amikor biciklizni tanultam, egy háromnegyedes gyerekbiciklin, apám felültetett a nyeregbe, és azt mondta. – Na…most meglököm a bicajt, utána tekerj, és menj el az öreg Furubi fájáig ! Úgy is lett..odáig kerekeztem azzal a lendülettel…valahogy lekerültem a nyeregből, visszafele már önállóan ment a dolog .

 

Egy nagyon régi kép, esemény  van eszemben 5 éves koromból…jelesen, amikor  anyukámék hazahozták a kishúgomat a kórházból. Akkoriban még a régi parasztház volt, építkezni csak jóval később kezdtünk. Emlékszem nagyjából a szoba berendezésére is, a magasra vetett ágyra. Meghozták az új jövevényt, a kishúgomat, semmit nem láttam belőle, plédbe volt bugyolálva,még az orra hegye sem látszott ki belőle. Ezt a kis csomagot feltették az ágy tetejére..és a csomag ordított….aztán .itt véget is értek erről az emlékeim…. Érdekes módon emlékszem még a ház néhány részletére, a tisztaszobában a magasra vetett ágyakra, a kisszobában a piros fa  virágtartóra,anyu aszparáguszaival…És arra is emlékszem, amikor a húgomat járni tanítottam: egy sálat kötöttem a hóna alá, és a sálat  fogva, magasra emelve hagytam,hogy a kicsi  próbáljon menni, és  nem hagytam elesni.

 

Szemben lakott a barátnőm, Mari, akivel, ha tehettük, sülve –főve együtt voltunk. Hol ő volt nálunk hol én náluk. Mondhatni együtt nőttünk fel, kezdve a homokozótól, a tinédzserkoron keresztül, felnőtt korunkig. Együtt hallgattuk a szalagos magnón  az anno betiltott Rasputint, , együtt szórakoztunk,  sülve – főve együtt voltunk. Anyukája azért emlékezetes nekem, mert finom sós stanglit tudott sütni. Anyám is nagyon finomat csinált, de Mariska néni  stanglijának más volt az íze. Anyut azt hiszem kicsit bántotta is….most visszagondolva, anyukámét szívesebben enném. Finom kelt tészta, ropogósra sütve, sóval a tetején..de szegénykém már nem bírja megsütni. Megöregedett. Most én sütök :-)

 

Laci bácsi, öregapám nagy barátja  volt. Mindkettejüknek voltak lovai, és eldiskuráltak , jól kijöttek egymással. Mentek egymásnak segíteni…Egy ilyen besegítésre élénken emlékszem. Mint már írtam is róla, nekünk Homokkomáromban  volt szőlőnk, oda kellett mennie nagyapámnak, és segítségül magával vitte Laci bácsit .Én nem igazán emlékszem hogy öregapámat láttam volna bármikor is berúgni ( bár  „ rossz nyelvek „  szerint megtörtént többször is ), de ez alkalommal sikerült. Éppen az utca közepén  játszottunk a barátaimmal. Nem kellett félnünk, hiszen abban az időben az autó, a motor ritka volt,  elég félreeső utcában is laktunk, ahol leginkább lovas kocsi, vagy bicikli fordult elő. Szóval…játszottunk…amikor is  a langyos nyári estében  nótaszó csapta meg a fülünket…el nem tudtuk képzelni honnan jön..aztán feltűnt egy szekér, lassan, de biztosan közeledett..egyre hangosabb lett a nótaszó is.  Megismertem a lovainkat…és felismertem öregapámat a bakon, ahogy átkarolja   Laci bácsi nyakát, a Laci bácsi  meg az övét.. és úgy nótáztak,hogy majdnem szétestek  :-D  Mi  gyerekek..eléjük  futottunk..körbefogtuk a kocsit, körülötte ugrálva kísértük hazáig őket, kinyitottam a kaput….és behajtottak az udvarra. Akkorra már népes közönség volt az utcán, kihajoltak az ablakon, és érdeklődtek:  „ Magdikám valami mulatság van nálatok ? „  Közben észrevettük, hogy valami nedves csíkot húztak a szekér után….mint kiderült, egy hordó bort hoztak hazafelé, a dugó kiesett…és a bor fele elfolyt :-D  Azért is emlékezetes volt ez, mert öregapámat sem előtte, sem utána soha nem hallottam énekelni, vagy hangoskodni….de akkor megtanultam egy nótát tőle, amit a bakon ülve  , nem kicsit kapatosan adott elő….sosem tudtam volna meg, ha akkor nem hallom, milyen jó hangja volt sz öregnek :-D

„ Itt a tavasz megjöttek a fecskék,

jaj de szépek a magyar menyecskék.

Hátrakötik a piros fejkendőket,

mégis siratják a régi szeretőket”.

Nem tudom , hogy a nótában szereplő fecskéknek  van –e közük  a dologhoz, de öregapámnak volt egy ( másik ) beceneve  (is ) Kiskanizsán , amit most nem részleteznék  :-D :-D :-D

 

Öregapámnak szokása volt mesélni a katonaidőkről, ezerszer hallottuk a történeteit, de ezeregyedszer is meghallgattuk mindig . Aztán azt is emlegette állandóan, hogy hol volt az akkori Jugoszláviában határőr , és ott egy családról beszélt sokat. Egyszer aztán apám felkerekedett, csináltatott az öregnek  útlevelet, majd  „bepakolta „  az autóba, és  elvitte Jugoszláviába, ahhoz a családhoz. Ahogy elmondták az ott élő családtagok , a papa katona barátja  nem sokkal előtte meghalt....Az öreg sokat beszélgetett  akkor velük....utána is sokszor emlegette, hogy apu akkor elvitte őt.  Volt még a katonaságánál egy országos cimborája..aki minden történetben szerepelt. Úgy emlékszem, egyszer eljött a papához, egész nap ücsörögtek az udvaron, és meséltek a régi szép időkről….ma már mindhárman valahol fent  a felhők felett mesélik a történeteiket.

 

Gyerekkoromban volt három jó barátom, állandóan  együtt voltunk, mind szomszédok voltak, Zsuzsa, Gyusza, Mari. Később „ érkezett „  a húgom is, akire közben vigyáznom is kellett. Akkoriban a játék valóban játék volt, az udvaron homokoztunk, az építkezésnél sok köbméter homok volt az udvaron, Állandóan úgy néztünk ki,mint a malacok. A fán hinta lógott, a "játszóház" egy óriási nagy  búzatároló hombár volt,  aminek épp nem volt még idénye,  ezt  felállítottuk tettünk bele padokat ( tuskóból, deszkából építettük) , ugyanígy asztalt is, és „családoztunk”. Főztünk,  beszélgettünk. A fő étel olyan kenyér volt, amit megszórtunk kristálycukorral, és lecsepegtettük vízzel,hogy ne  folyjon le róla a cukor ….azt ettük. Hogy milyen finom volt  ...   Menő volt a zsíroskenyér is ,hagymával. Sokat játszottunk „ királyom adj katonát”, olyankor sokan összejöttünk, aztán ugrálóköteleztünk, bicajoztunk,  tollaslabdáztunk, bújócskáztunk, társasjátékoztunk..és sorolhatnám. Amikor megjelent az első TV, hamarosan vettünk egyet, és akkor a szomszédok gyerekestől átjöttek hozzánk esténként,  volt enni – inni, és néztük a tévét. Ők is hoztak harapnivalót, aztán a végén beszélgetésbe  torkollott  az este…..Azt hiszem a mai világban ez hiányzik. Az  valahogy emberibb volt,mint ez, ahol mindenki rohan,nincs idő a másikra, sokszor azt sem tudjuk ki a szomszédunk. Hát nincs igazam?

 

 

Üdvözlet Kedves Olvasó ! :-)

 

 

 Azt mondják, jó gyerek voltam, nagyon is jó. Néhány "kilengésemre" azonban emlékszem, úgy 8 - 10 éves koromból. Kapásból konkrétan kettőre is. Emlékezetes volt mindegyik.

 

Botanika

 

Ahogy említettem már Kiskanizsa történetében, a város ezen része teljesen olyan képet mutatott,mint egy falu. Régi falusi

házak, nagy udvarral, háztáji épületekkel. Elvétve fordult elő új építésű ház. A háztáji épületekben,pontosabban istállókban ,ólakban

éltek a tehenek, lovak, disznók,tyúkok. Ha az öregek a földeken dolgoztak, akkor az otthon lévő fiatalabb nemzedékre hárult a

feladat, megetetni , megitatni az állatokat, megfejni a teheneket, és hasonlók. Apu sokat járt vidékre a munkája miatt,anyu ért haza

legelőször, és mi gyerekek. A húgom óvodás volt, én iskolás. Amikor anyu hazajött az iskolából tanítás után, kénytelen volt otthon

folytatni főzéssel, aztán míg a nagymamámék nem értek haza a mezőről, mennie kellett tehenet fejni, etetni . Ilyenkor a kishúgom felügyelete

rám hárult. Ez sokszor nagyon terhes volt nekem,hiszen én öt évvel vagyok idősebb nála, és természetesen a saját korosztályommal

szerettem volna játszani, de nem nagyon tudtam, mert nagyon kellett figyelnem rá. Ahogy mondani szokás, három fiú veszett el benne,

nagyon csintalan kislány volt.

Történt egyszer, hogy egy szokványos nyári napon a fent említett helyzet állt elő, ismételten megbíztak az őrizetével. Anyu megjött  az iskolából tanítás után, és kezdődött szegénynek a második műszak, ment tehenet fejni, én meg éppen ráértem...Voltam én a hétrétű bajban,

hiszen várt az utca, minden gyerek játszótere...de nem mehettem. Esteledett és én aznap még nem játszottam. Becsülettel őriztem a kishúgomat,  de  fél szemem a kiskapun volt....nagyon vonzott....ki kéne menni az utcára, ahonnan  a szomszéd gyerekek  vidám hangja  jött...Odaóvakodtam a deszkakerítéshez, felaraszoltam  a kaput keresztben összetartó fa gerendára"... és vágyakozva láttam ,hogy a szemben lévő szép új ház ablakából  a szomszéd lány  bámészkodik kifelé...Rám is köszönt azonnal...és azt kérdezte,nem jössz ki?  Mondtam,hogy nem lehet....mert megbízásom van...fontos....aztán addig-addig beszélgettünk,mígnem arra  a következtetésre jutottam, ugyan mi történhet, ha egy kicsit  odamegyek hozzá??? Csak nem csinál a hugi addig semmi galibát...Hát igen...könnyű volt a békát a tónak ugrasztani.  Mindenféle rossz előérzetem támadt,de a feltámadó lelkiismeretemet teljesen földbe döngölte a vágyakozás egy kis beszélgetés, és játék után. Igyekeztem megmagyarázni  a pici lánynak,hogy csak egy kis időre megyek ki....ne rosszalkodjon addig, de  túl kicsi volt...nem értette meg,  és ő is ki akart jönni velem.. Nem engedhettem ki....de nekem muszáj volt elindulnom,annyira vonzott  a lehetőség. Résnyire nyitva hagytam a kisajtót,hogy azért fél szemem rajta lehessen..és átmentem az utca túloldalára beszélgetni.  Belemélyedtünk....anyám az udvar hátuljában tehenet fejt...én meg beszélgettem. Nem tudom mennyi idő telhetett el, valahol  hátul az agyamban  tudatosult, hogy berreg valami...közeledő motor  hangja volt...Fel is tűnt a motor az utca végén, ahogy elég gyorsan közeledett....és még mindig nem vettem észre,hogy a kisúgom az utcaajtóban áll......aztán elindult felém.. Belém fagyott minden  lemerevedve álltam, és kiabáltam ,hogy  " maradj ott,   maradj ott.."   meg sem tudtam mozdulni...de azt pontosan felmértem,hogy a motor és a gyerek az út közepén fognak találkozni...Ennek ellenére álltam ledermedve....amikor is  a kisajtóban megjelent anyám, és az utolsó pillanatban felkapta  a húgom....aztán valami olyasmire emlékszem, hogy csendben azt mondta: gyere be.....Bementem, de az ijedtségtől, bűntudattól és a félelemtől félholt voltam.

Akkor anyám azt mondta egy kést a kezembe nyomva: vágj egy vesszőt....vágtam. Ott és akkor ismerkedtem meg életemben először közelebbről egy szőlővesszővel.....sok-sok év távlatában is emlékezetes volt...nem a verés,amit kaptam, hanem a tanulság..a felelőtlenségem..és a szerencse,hogy nem történt nagyobb baj..

Utólag kiderült,hogy anyu hallotta a közeledő motor zaját, hallotta,ahogy  kiabálok a húgomnak,hogy maradjon az  ajtóban....szerencsére hamar összekapcsolta a dolgokat,     rohant, és felkapta   még időben a húgomat. Utána még akadt dolgom a szőlőveszőkkel, de már sokkal békésebb környezetben...a homokkomáromi szőlőhegyen..

Nem sokkal az eset után megtudtam hogy a motoros  balesetben meghalt...

 

 

 

 

" Két dolog nem jön vissza: a kilőtt nyílvessző, és a kimondott szó ! "

 

 

Az embernek bizony jól meg kell gondolnia, mit mond, mert azzal  nem csak megbánthat embereket, elronthatja a napjukat, de saját magának is lelkiismereti problémákat okoz....persze ez csak azokra vonatkozik,akiknek van olyan kényes jószága,mint a  lelkiismeret. Aztán van egy olyan dolog is, ami vagy létezik, vagy nem.....a megérzés. Régóta - talán gyerekkorom óta - vannak bizonyos megérzéseim dolgokat illetően, amik általában be is jönnek....mindenesetre  ha az ember azt érzi,hogy valamit nem kéne megcsinálni, mondani, akkor jobb,ha hallgat arra a bizonyos belső hangra, a személyes "őrangyalunk"   hangjára....mint azt az alábbi kis történetem is igazolja.

Általános iskolás voltam , szófogadó gyerek, mindig is tisztelettel beszéltem a felnőttekkel, és a mai napig nem tudom megmagyarázni mi vitt arra,  hogy  az alapvető jólneveltségemet felrúgva - mai szóval élve: beszóljak- egy  öregasszonynak....

Történt egyszer, hogy tél volt. nem az a nagyon kemény tél , már olvadófélben volt a hó..és a ház előtti kis árkocskában csordogált végig az utcán a  víz ..kikerülgetve a még fagyosabb  hókupacokat...szóval lehetett benne  cipőt, csizmát áztatni....főleg,ha  senki nem volt éppen kint játszani. Egyedül lógtam a házunk előtt, tapostam a vizet, rugdaltam mérgemben a hóbuckákat....de akkor sem jött játszani senki...dühös voltam.  Kiskanizsán  a népek piacra jártak  a kertben megtermelt  portékát eladni, télen  egyéb dolgokat árusítani.adni-venni. Ilyenkor a régi Ikarusz busz, az a jó nagy ,nehézkes,farmotoros busz megtelt az "öregasszonyokkal" - ahogy akkor én őket, a sok kerekszoknyást  láttam . Így volt akkor is....miközben én tapostam a havat, mérgesen topogtam a  lassan átázó cipőmmel a vízben...ők jöttek végig az utcán, teljes hangzavart okozva, mind egyszerre beszélt....Lassan hozzám értek...és én,mint jólnevelt  hangos csókolommal köszöntem nekik.  Az egyik megállt....az Annus néni....aztán megszólított: 

- Jaj Magdikám, hát  gyere ki a vízből, megfázol ám !!..... Ránéztem..és a szemébe nézve, dühösen, mérgesen, és még mindig a vízben taposva visszavágtam:

- Megfázik ám a maga esze ! 

Annus néni rám nézett, megcsóválta a fejét, és szó nélkül elment.

Akkor  megállt velem az idő...abban a pillanatban,ahogy elkezdtem mondani, belevillant az agyamba,hogy ezt nem szabadna kimondanom, de már túl is voltam rajta. Visszaszívni nem lehetett...a kimondott szó nem jön vissza. Összeszorult bennem minden, ha ez a vénasszony most bemegy anyámhoz.....rettegtem...de Annus néni elment haza. Onnantól kezdve, ahányszor kimentem - főleg anyámmal - az utcára, előbb mindig gondosan körülnéztem, és ha tiszta volt a levegő, mentem tovább. Igyekeztem kikerülni  a buszról érkezőket...hetekig  nagyon csendben voltam, de nem történt semmi. Aztán lassan feledésbe merült a dolog.....mint utólag kiderült, csak részemről.A lelkiismeretem megnyugodott.....hű..ezt megúsztam...gondoltam én. Lassan elmúlt a tél, sütött a nap, a poros  út felszáradt, kivirágoztak a fák, és a tavaszi hangulatnak  aláfestést adott a tyúkok kárálása az udvarokban, a madárcsicsergés, és a piacozásból hazatérő  " öregasszonyok" zsivaja.

Nem is tudom már ,hogy honnan jöttünk haza ,leszálltunk a buszról... ballagtam  anyám mellett a járdán, aztán a szemem sarkából  láttam, hogy valami feketeség  "beúszik" a látóterembe..utolért bennünket valaki.  Annus néni volt. Akkor ott földbe gyökerezett a lábam, és úgy éreztem végem van. Kedélyesen elkezdett anyámmal beszélgetni....már majdnem hazaértünk,amikor  így folytatta:

- Jaaaaj  Magdus ( anyámat  is Magdinak hívják )  ...nem azé ' mondom ám...de ez a lány....mit mondott nekem a télen ...

Anyám rám nézett, én bölcsen hallgattam.....nem így Annus néni, aki élénken ecsetelve elmesélte a téli történetet...ami miatt hosszú hetekig rettegtem...Anyám megkérdezte: 

- Magdi igaz ez ?  -mivel már gyerekkoromban  sem  szoktam hazudni, szépíteni meg nem volt mit, rábólintottam:

-Igaz.

A mai napig emlékezetes az a pofon,amit ott helyben kaptam. ..de leginkább amiatt szégyenkeztem,hogy kiderült.....és mégis valahogy megkönnyebbültem. Végre pont került az "ügy" végére.  Annus néni pedig vidáman megszólalt:

- Jaaaj Maagdus...ne "báncsa" azt a lányt....hát nem azé' mondtam.......!!  -  és hazament. 

Arra már nem emlékszem,hogy  utána mi történt,  de ez a pofon visszazökkentett a régi  "udvarias" kerékvágásomba, azóta sem  szólok tiszteletlenül a  nálam öregebbekhez.

Nemsokára meghalt  Annus néni...nem tudom milyen baja volt, de akkor gyerekfejjel valamiféle  "elégtételt" éreztem..lám-lám ő is megkapta a magáét.....Felnőtt fejjel átgondolva...azért rájöttem,hogy a dolgok másképp működnek,mint ahogy azt gyerekfejjel átéljük.

Akkoriban nem tudtam még Makarenkoról és a nevezetes pofonjáról, de így visszagondolva a dolgokra: ez az anyai  pofon mindenképpen makarenkoi volt.

Mindenesetre nagy tanulság , hogy nem kell  feltétlenül mindent kimondani, főleg ha azt érezzük is,hogy baj lesz belőle.)

 

 

 

Szép napot !  Ismét itt vagyok   újabb történetekkel. Ezek az egészségügyben eltöltött  éveim alatt estek meg velem. Némelyik szórakoztató, van amelyik szomorú…de mind az enyém.

 

 

Karácsonyi  történet

 

Történt valamikor …..  abban az időben, amikor még városunk egyik gyermekintézményében dolgoztam. Rengeteg volt a kis betegünk ,  általában egy – két szülő kísérte őket, tele volt a folyosó. Egész délelőtt hajtottunk, megállás nélkül röntgeneztünk. Valamiért át kellett kelnem a hosszú folyosón…ahogy kerülgettem az embereket, megakadt a szemem valamin…piros szín villant a szemem sarkában. Egy anyuka  molyolt valamivel, míg várakoztak a vizsgálatra. Mivel jómagam is állandóan csinálok valamit, kíváncsi voltam mi is lehet az ? Közelebb mentem, és meg is kérdeztem…Szívesen mutatta:  - Egy kis angyalkát horgolok, karácsonyra.  Kicsit derültem magamban, hiszen hol van még karácsony?  Talán október, lehetett. Szóvá is tettem, mosolyogva mondta: hamar itt lesz az ! Közben megcsodáltam  a leheletfinom  piros cérnából horgolt kis angyalt….aztán mentem a dolgomra. A hétköznapok sűrűjében  feledésbe merült. Ahogy a kedves hölgy mondta, valóban elröppent az idő,  a karácsonyi ünnepek már a kertek alatt jártak….és abban az évben úgy esett a dolog, hogy Szenteste  én ügyeltem a beosztás szerint. Nem tehettük meg a kisgyerekünkkel, hogy  egy napot csúsztatjuk a „gyertyagyújtást „ , így inkább egy nappal előtte, 23-án díszítettünk fát, ünnepeltünk  és  ajándékoztunk. Eljött a 24-e. Már előző este összepakoltam ügyeletre, tettem az „ünnepi” ételből, a hangulat kedvéért gyertyát, füstölőt, „karácsonyi illatot”…és próbáltam ráhangolódni a dologra, de nem nagyon sikerült. A sok év  alatt életformámmá vált az ügyeletekkel tarkított munka, és  az igazat megvallva, jól is esett néha  kiszakadni az otthoni mindennapokból, nem utolsó sorban ügyeletben  jöttek az igazán indokolt „esetek”, amik  érdekeltek, hiszen nagyon szeretem a munkám. Reggel korán keltem, az ólmos szürke hófelhők méltó aláfestést  adtak a hangulatomnak….áthajtottam az üres városon ..aztán bementem  a kórház  kapuján. Üdvözöltem  Janit, a portást: - Kellemes  ünnepet Janikám !...majd  leparkoltam…és hogy még  jobban fájjon  a szívem , nagy pelyhekben  megeredt a hó . Imádok hóesésben mászkálni, de ha ügyel az ember lánya, akkor  nem mászkálhat,hiszen bármikor szólhat a telefon,hogy dolog van. A röntgen a földszinten volt, benyitottam a hosszú folyosóra, ami  a sötét  téli napon félhomályba borult, majd  az elején lévő fenyőfán bekapcsoltam az égőket…legalább ennyi  karácsonyi hangulatom  legyen..Aztán  kulcsra zártam,majd felmentem az ügyeletes szobába,a második emeletre. Berendezkedtem 24 órára, hűtőbe raktam az ételeket, remélve, hogy este, össze tudunk ülni a többi ügyeletessel ünnepi vacsorára, ahogy mindig is szoktuk. Kis kórházunkban családias hangulat uralkodott. Kiraktam a gyertyát, a füstölőket, bekapcsoltam a kis TV-t, karácsonyi  zenéket kerestem, átöltöztem fehérbe,  és közben ki-kinéztem a tetőablakon…amit már belepett a közben szakadó hó. Bizony  a szállingózásból sűrű hóesés kerekedett.  Nem szólt a telefon, nem jött beteg,lévén 24-e, mindenki készülődött, és  nem nagyon  mászkáltak az utcán sem,hiszen bejött a meteorológia előrejelzése , durva téli idő lett. Ha jól emlékszem egyetlen egy kis beteget hoztak a délelőtt folyamán. Máskor örültünk, ha  nem volt beteg ügyeletben,hiszen a 24 óra nagyon hosszú,főleg, ha végig is kell dolgozni, mert ilyenkor mindent egymagunknak kell csinálni, amit hétköznap 3-4 ember végez. Most szerettem volna ha jön valaki,hogy tudjak szólni hozzá.  De nem szólalt meg a telefon.  Közben bementem  más osztályokra , üdvözöltem  a karácsonyi „sorstársaimat „, megbeszéltük az esti vacsorát is – ha nem lesz éppen beteg. Aztán visszamentem a röntgenbe. Körülnéztem,ténferegtem,tettem–vettem, megcsinálgattam dolgokat, hogy  „meglegyenek”, ha ünnepek után kezdünk. Felhívtam a családot, ami még jobban  megfájdította a szívem….szerettem volna köztük lenni otthon…nem is emlékszem mikor voltam ennyire „ tartatlan”…hiszen mint már említettem is, sokat ügyeltem,  és nem csak hétköznap,hanem ünnepnapokon is.  Aztán felmentem  a szobába…voltak filmek, mindenféle karácsonyi műsorok, de nem kötöttek le. Nem érdekelt semmi, nem találtam a helyem.  Közben telt az idő, a hó szakadt…lassan besötétedett.  Ismét lementem  a földszintre, kinyitottam a nagy bejárati kaput, és kimentem a hóesésbe. Széttártam a kezeimet, felnéztem..és éreztem,ahogy a pelyhek az arcomra hullnak…beszívtam a friss levegőt..éreztem a hó illatát….olyan jó volt !  Kint feledkeztem…fázni kezdtem,hiszen majdnem  átázott már a ruhám,de az sem volt baj…aztán  visszamentem, ezúttal megint a röntgenbe. Összerezzentem, amikor megszólalt a telefon. Odafutottam…azt hittem azt  hallom,hogy végre jön valaki, ehelyett a portás szólt bele:  - Kerestelek a szobában, nem vetted fel !  –Kimentem  kicsit az udvarra….- mondtam - De miért kerestél  Janikám ?  - Hagytak itt neked valamit a portán ! -mondta. Teljesen elképedtem: - Nekem?? Karácsony este  8-kor?  Nem is ismerek a városban senkit ! Tudod,hogy fél éve sincs, hogy ide költöztünk  !  - Pedig neked hozták !! -_ Ne hülyéskedj már, tudom te is unatkozol, jó vicc volt, de most leteszem, nem foglaljuk a vonalat, hátha „tényleg” keresnek, mert munka van!  Jani tovább erőlködött: - Nem hülyéskedek, egy nő hozta , és neked ! – Honnan  tudod,hogy nekem ???  - Mert leírta,hogy nézel ki, és tuti rólad van szó!- mondta Jani.  Elismételte amit mondtak, ebből  már tudtam,hogy valóban rólam van szó.  – Jó, akkor elindulok –mondtam-, és te is indulj, hogy a telefonok  ne legyenek otthagyva sokáig,  félúton találkozunk. Akkoriban még nem voltak személyi hívók,mint mostanában,sőt a mobil telefon sem volt ilyen elterjedt. Elindultam, és egyfolytában töprengtem…vajon kiről-miről is lehet szó???  Kifutottunk a hóba, Jani átadott egy kis csomagot…elfért fél tenyeremen. A hó már legalább 30 – 35  centi vastagon lepett  el  mindent, reggel óta szakadt. Csodálkozva néztem a tenyeremben lévő dobozt , majd visszamentem a röntgenbe, és elkezdtem bontogatni. A fehér selyempapír kicsit elázott ….majd amikor  kibontottam, előbújt alóla egy  sötétzöld díszdobozka…..takarosan átkötve egy vékony aranyzsinórral.  –Vajon mi lehet ez….  Kinyitottam, de  ami benne volt,még mindig egy selyempapír  takarta a szemem elől. Felemeltem…és ahogy megláttam…..elakadt a szavam, döbbenet, meglepetés, meghatódás…a könnyeimen keresztül  néztem a doboz fehér belsejéből pirosló pici cérna angyalkát…    Szinte kővé váltan  álltam…és folytak a könnyeim.. …. bámultam a félhomályban  az angyalkát..és csak álltam..és sírtam. Amikor meg tudtam mozdulni…felhívtam Janit…próbáltam  belőle kiszedni,hogy  hívták a hölgyet, hogy nézett ki….nem tudta. – Nem mondott semmit magáról, csak beadta az ablakon, elmondta hogy neked hozta, elmondta ,hogy nézel ki, és elment  ! – mondta . Már én sem emlékeztem, sem gyereke nevére, sem őrá. Néztem a naplókat, de nem találtam. Mélységesen meghatódtam…órákon át nem tértem magamhoz. Csoda történt velem..karácsonyi csoda.  Nem hiszek a véletlenekben. Miért   akkor kaptam, amikor  a lelkem éppen megrogyott, miért  volt  valaki, aki   este 8-kor a szakadó hóban, otthagyva a meleg lakást, gyertyagyújtást, a családját, a karácsonyt , eljött a kórházhoz, csak azért,hogy ezt nekem odaadhassa? Hiszen ezt bármikor megtehette volna,  több,mint egy hónappal azelőtt  csodáltam meg a munkáját…. Honnan tudta,hogy engem hogy hívnak, honnan tudta,hogy mikor ügyelek? Mi vitte erre, hogy mindennek utána járjon ? És főleg miért ???  Nem is ismer…....számtalan kérdés  kavargott  az fejemben, és a mai napig nem kaptam rá választ. Nem tudom ki volt az  Ember, aki akkor – és ott , megmentette a lelkem.   A továbbiakban már gyorsan múltak az órák. Elég későn, kicsivel éjfél előtt sikerült csak összeülni a többi ügyeletessel, vacsoráztunk, beszélgettünk , elénekeltük a Mennyből az angyalt   …de nekem végig   az angyalka és a hölgy  járt az eszemben…

Remélem sokan olvassák ezt, amit írtam, és ha vannak csodák - mert  vannak - akkor  ő is köztük van.   


 

 

                       

 Amikor nagyon remélem, hogy  nem  „három a magyar igazság „  ….  

 

Mint  említettem már,  a történeteim   hol   vidámak, hol szomorúak, hol tanulságosak  , de  mind az enyémek. Kimeneteleik, megtörténésük , mind-mind  alakítottak  a jellememen,  az életemen , hol örömet, hol  bánatot, hol mérhetetlen szomorúságot  okozva..

Nevek és helyek említése nélkül írom a történetemet. A főhősöket nevezzük :  M.-nek,  és Sz.-nek.  Felbukkanásuk az életemben  mindegyiküknél  véletlenszerű  volt …ahogy a történetük hasonlósága is.  Vagy véletlenek nincsenek ?

 

                                               M.         

Munkahelyemen a szokásos mederben folyt a napi munka, átlagos napnak indult. Nem is gondoltam semmire, míg meg nem  kellett  kérdeznem valamit a főnökömtől. Így hát bekopogtam hozzá, és  megbeszéltük a munkával kapcsolatos kérdést  .  Amint  be akartam csukni magam mögött az ajtót, utánam szólt:  - Találkoztam egy földinkkel. Beszélgettem vele kicsit. Anyukádat is ismeri. Most bent fekszik a kórházban, és  elég rosszul van.  – Sajnálom…- mondtam, és mentem volna  sietősen tovább a dolgomra.  Nem nagyon értem  - volna  - rá beszélgetni, de  főnököm hangja ismét megállított: -Megígértem neki,hogy bemész hozzá, és meglátogatod !  Akkor megálltam, és mondhatni  nagyon mérges lettem egy pillanat alatt. Mi közöm nekem egy vadidegenhez, miért beszél az én nevemben, mikor szakítsak rá időt,amikor állandóan időhiányban vagyok, és egyébként is  : miért  menjek ??? Amikor ezeket a kérdéseket kissé konszolidáltabb formában feltettem a főnökömnek is, ennyit felelt:  - Mert megígértem neki,hogy bemész…  - És mégis mi a baja,hogy olyan rosszul van ? – kérdeztem.  Főnököm  megmondta….M. egy  általában  végzetes  betegség  végstádiumában szenvedett.  Megdöbbentem, nem csak a diagnózis miatt….és feltettem a következő kérdésemet: - …és mégis mit mondjak egy vadidegennek, aki haldoklik ?? Főnököm válasza:  - Menj csak, nagyon vár !  Nem mondom,hogy nyugodt szívvel hagytam el az irodáját, sok minden csúnyaságot  gondol ilyenkor az ember….. Innentől nem voltak nyugodtak a napjaim….ha nem kellett másra figyelnem, állandóan eszembe jutott M. , aki  nagyon vár rám . És lehet, nincs sok ideje már a várakozásra.  Ha jól emlékszem,  talán hetek is elteltek már,  a sok dolog, ügyelet, és egyéb más mellett , valahogy ki is ment a fejemből,mígnem ugyanabba a kórházba kellett mennem, ahol M. feküdt. Ismét csak ez járt a fejemben…be kellene menned…be kellene menned…nem voltam jó passzban éppen, nemcsak emiatt…de aztán megembereltem magam, és megkerestem M.  kórtermét,  bekopogtam.

-  Szia Magdi ! – kiáltotta   széles mosollyal – hogy te mennyire hasonlítasz anyukádra ! –mondta . Nem volt  szükség bemutatkozásra,hiába gondoltam ki, hogy mit fogok mondani, M. felismert. Ha nem lett volna olyan rosszul,hogy feküdnie kellett, és a felkelés  nem ütközött volna nehézségbe, azt hiszem  talán a nyakamba is ugrott volna. Mosolyom   pontosan tükrözte a megkönnyebbülésemet.. minden nehézség nélkül  kezdtünk el beszélgetni. A szobában csak egy ágy, egy éjjeliszekrény volt, azon csak egy Biblia.  És az ágyban M.  a gyógyszerektől,kezelésektől kopaszon, felpuffadt arccal, sápadtan, de mosolyogva,békésen, és akkor egészen biztos voltam abban, hogy tudja mi vár rá, és ezzel  megbékélve  éli  a napjait. Onnantól, majdnem minden nap ott voltam nála, és a legkisebb nehézség nélkül,tiszta szívvel mosolyogva, beszélgettünk mindenről. Róla, a betegségéről, rólam, a szülőhelyünkről - Kiskanizsáról,  a családjáról, a gyerekeiről..mindenről. Így teltek a hetek, és ha nem tudtam menni, akkor  bosszankodtam. Történt egyszer,hogy  elkapott valamiféle nyavalya, betegek közt  nem nehéz összeszedni a bajt . Ráadásul  24 órás ügyelet után voltam, fáradtan, lázasan. Rossz volt az idő is, ólmos szürke felhők, nyirkos, ködös idő..Ködben  - láz  nélkül is – ráz a hideg, szinte a csontomig hatol, nagyon nem szeretem. Muszáj volt ismét abba a kórházba mennem, ahol M. feküdt. Nem szerettem volna bemenni hozzá, mert legyengült immunrendszerű embernek nem jó ómen ,ha összeszed még valamit, számára az végzetes lehet. Így azt terveztem hogy szájkendővel a szám előtt, csak beköszönök neki az ajtóból, aztán ha meggyógyultam, akkor megint megyek látogatni is. Így is tettem, benyitottam. M. ágya mellett  egy idegen nőt láttam, kicsit hasonlított M.-re….Megszólalt: - Szia, M. testvére vagyok..kérlek segíts !  -  akkor néztem az ágyra is, M. csukott szemmel, sápadtan,nehezen lélegezve feküdt,  a testvére  elmondta,hogy hogy ébren van,hol eszméletlen….Ledermedve álltam az ajtóban: - Miben tudok segíteni ???  - Megmondta mit keressek a városban….és én elindultam.  Nyakamba vettem a várost, és kerestem,amire M.-nek szüksége volt.  Ahogy lenni szokott, semmi nem sikerült, a buszokat lekéstem, sem egyik, sem másik boltban nem kaptam meg a kért dolgot,mentem tovább. Rázott a hideg, a hajam csatakosan lógott a fejemen a ködtől,és folyt a könnyem.  . Mentem az utcán, és sírtam….nyomorultul éreztem magam…mindenki engem nézett.  Végül a sokadik boltban meg tudtam venni  amit kellett, és ugyanolyan viszontagságosan rohantam vissza. Berohantam a kórházba,  be M. szobájába…kinyitottam az ajtót, és  üres szobát-ágyat láttam. Döbbenet….álltam, és értetlenül  néztem. Hova tűntek ennyi idő alatt ??? Mi történt ??  Hol van  M.-??   Kimentem a nővérpulthoz..kérdeztem.  A nővér csak annyit mondott:  - Hazavitték . A családjával szeretne lenni, mielőtt ….. A  mondat végét már nem vártam meg.  Valahogy hazaértem…nem tudom hogyan… Üres volt a fejem, a lelkem…    M. másnap meghalt, a családja körében.

Sokat gondolkodtam   az egész  vele való kapcsolatomról.  A véletlenszerű találkozásunkról . Békés nyugodtságával, belenyugvásával, mosolyával  mindig segített áthidalni  a nyomasztó kérdéseket, sosem kellett gondolkodnom,miről is beszéljünk, sokszor  majdnem ő vígasztalt,ha bajom volt. Halála kikészített   egy időre….   M. megismerésével  átértékeltem dolgokat….fontossági sorrendeket az élet dolgai közt..és azt hiszem , kicsit jobb embert  csinált belőlem.  Hálás vagyok érte.

 

 

 

                                                  Sz.

       Szeretem a számítógépet, szeretek az interneten  böngészni, nézelődni, és roppantmód ideges leszek, ha  zavar támad a netszolgáltatás körül….azt hiszem ez függőség, ami   az  „én koromban „ lehet, kissé fura,  de ez van.  :-D  Egy alkalommal  szintén böngésztem oldalakon, mert  szerettem volna a barátaimnak  - nekem is tetsző- ajándékot találni. Nem sikerült, így nyakamba vettem a várost, felkerestem ilyen-olyan boltokat. Szeretek olyan ajándékot adni, amit magamnak is szeretnék, valami személyeset,vagy ami már nekem is van, és tudom,hogy  nagyon szeretem. Persze  mindezt  csak akkor keresem boltban, , ha  ötlet, vagy idő  híján  sajátkezűleg nem tudok éppen valamit  alkotni, összehozni.  Azt hiszem elég zárkózott vagyok ahhoz,hogy idegenekkel  érdemben szóba álljak, beszélgessek  , ha véletlenül előfordul, akkor  annak oka van, mégpedig, hogy az illető valamilyen okból mély benyomást  tesz rám. Ajándékkeresés  során így jártam.  A véletlen sodorta az utamba…. megismerkedtem  Sz.-el.

Szóba elegyedtem vele, a mosolygós, nyílt arcú, kedves emberrel. Valahogy felüdülés volt  vele társalogni, pedig alig töltöttem még kis időt a társaságában. Szívesen mutatta az ötleteit az ajándékokra, közben beszélgettünk. Miután kiderült,hogy az egészségügyben dolgozom, megnyílt, és nekem, az ismeretlennek, elmondta, hogy mennyire beteg volt :   „ – de már meggyógyultam !  „  mondta széles mosollyal. Nagyon örültem ,hogy ilyet hallottam, ugyanis olyan betegsége volt,  ami  kevés túléléssel  kecsegtet. Kiderült,hogy amikor kórházban volt, egyik   ismerősömmel feküdt egy  szobában. Akkor ajándékot találni nem sikerült …elköszöntem  Sz.-től , és mentem tovább. Telt  - múlt  és főként  szorított az idő….ismét útra kellett keljek, körülnézni. Közben zajlott az élet is a munkahelyen,és  körülöttem, az ismerős,  aki  Sz.-el egy szobában feküdt, belehalt a betegségébe. A temetése   után kénytelen voltam  elindulni    ajándékvadászatra, és ismét  Sz.-nél kötöttem ki. Megint beszédbe elegyedtünk,  aztán közben előkerült a szó….és ő  rákérdezett:  - Mi van a közös ismerősünkkel ?  - Most  jövök a temetéséről- mondtam.  Látványos volt, ahogy   szinte hátra tántorodott, elfehéredett:  a betegsége ugyanaz  volt, mint az elhúnyt ismerősömnek….és M.-nek, akiről fentebb írtam. Azonnal  kibukott belőlem   „ – Szerencsére  te meggyógyultál ! ”  Ebben maradtunk, vidáman beszélgettünk tovább  és végre találtam  megfelelő  ajándékot is. Közben    ismerősök lettünk egy  közösségi oldalon is, néha beszélgettünk, nem szakadt meg az újkeletű barátság. Ha  felé jártam, be-benéztem, kis csevelyre. Teltek a hetek, találkoztam a barátaimmal, nagyon örültek az ajándékoknak. Egy nap beléptem a közösségi oldalra, és egy üzenet várt  Sz.-től. …”-kérlek segíts,mit tegyek „….leírta ,mi a baja, már napok óta.. Nekem,mint  egészségügyisnek,  a tények ismeretében  ,azonnal megszólalt a fejemben a vészcsengő. - Ha  egy  napon belül nem múlik a bajod, azonnal menj orvoshoz.- válaszoltam neki.  Nekem az ilyen jellegű gond pár nap alatt  eltűnt eddig, de  az ő  történetének az ismeretében, nem mertem azt mondani, hogy várjon. Sajnos  beigazolódott a gyanúm, mert két nap múlva újabb üzenet várt: - Kiújult a betegségem, befektettek a kórházba. Ugye bejössz ?   Összeszorult bennem minden… eszembe jutott M.  Minden,ami  10 éve történt. Sz. annyi idős, mint M.  a betegsége ugyanaz, a kórház ugyanaz…..ugyanúgy  véletlenül futottunk össze…Istenem, add,hogy ne olyan vége legyen …Ezúttal nem töprengtem, hogy bemenjek- e a kórházba , délután már ott voltam nála. Vittem neki egy kis ajándékot is…végig azt szorongatta. Vidáman nevetgéltünk, beszélgettünk,  bizakodva nézett rám, és meg voltam győződve,hogy hamarosan rendbe fog jönni.  Másnap munka után siettem hozzá, szájkendőben , ahogy kell,  beléptem hozzá:  kicsit megviseltebb volt, kezeléstől, gyógyszertől…Harmadnap földbe gyökereztem:  a haja eltűnt. …miért ???  Mosolyogva mondta: - nagyon hullik a gyógyszertől, jobb így.  A hét többi napján is mentem….napról-napra látványosan romlott az állapota, egy hét alatt az életvidám Sz.-ből, legyengült  , fuldokolva köhögő  sápadt, hol félkómásan  ébren lévő ,hol szendergő  beteg lett. Gyenge mosollyal üdvözölt, láttam, örül nekem, de míg ott voltam is elaludt, legyengült…Másnap egy vizsgálatra hozták hozzánk, akkor már tolókocsiban, szájkendő volt előtte, csak a nagy szemei mosolyogtak a kendő pereme felett, ahogy rám nézett…..a bizakodást láttam a szemében , a könyörgést, hogy ugye meggyógyulok….a kezében  azt a kis  ajándékomat szorongatta, amit egy héttel előtte vittem neki.   Másnap – hét végén - ügyeletes voltam…..amikor is kértek egy akut vizsgálatot tőlem…mondták, igyekezzek, mert  elég rosszul van a beteg . Néztem a papíron a  nevet:  megfordult  velem a világ…..Sz. neve állt ott.  Reszketve  vártam….szinte   a rosszullétig ideges voltam. Már  nem volt magánál…amikor a tudata néha kitisztult, akkor tudtam, mert meg-megszorította a kezem.  Alig tudtam a sírástól megcsinálni a kért vizsgálatot. Amikor láttam  a   vizsgálat eredményét, már tudtam….Hétfőn felhívtam az osztályt, és kértem ,munka után engedjenek be hozzá. Némi hallgatás után a nővér közölte velem, hogy Sz. a tegnapi nap folyamán  elhúnyt.  Letettem a telefont.  A Déja  Vu …. a tehetetlenség , a megsemmisülés szörnyű érzése… Előbb  M.  aztán most  Sz.…..és  a  kísérteties hasonlóság  ,  a véletlen találkozásom  velük,  a koruk. a betegségük… a haláluk…Miért?  És miért megint velem történik meg ???  Sz. temetésére elmentem..elmondani nem tudom,mennyire nem akartam ott lenni….állandóan az eszemben járt  a kedves,mosolygós, bizakodó   arca…a végén    menekültem onnan,mindegy hová,csak el  onnan. Megálltam valahol…és csak ültem az autóban….néztem ki a fejemből,   nem láttam semmit, csak bámultam. Napokig  mély  hatása alatt álltam, ahányszor csak eszembe jutott, folyt a könnyem. Azt hiszem M. halála készített ki ennyire utoljára. Rettegés fog el, ha arra gondolok, megint jön egy véletlen találkozás valakivel….és megint ez lesz a vége ??  Ugye ebben az esetben nem három a magyar igazság ???

 

Üdvözlet  így Karácsony táján Mindenkinek !

 

Egy  másik karácsonyom  története.

                    Nagyon szeretem a karácsonyokat. Még jobban szeretem, ha nem kell rohannom, nem kell  kapkodnom, hogyha nem a munkahely után kell minden más dologgal végeznem. Van időm,hogy előkészüljek az ünnepekre, megtervezzem melyik nap – mit főzzek, milyen sütiket süssek. Kitaláljam ,hogy mivel  lepjem meg a családtagokat…és ezeket  elkészítsem, vagy beszerezzem.  És egyáltalán ha nem kell túl korán felkelnem, kényelmesen megiszom a reggeli – elmaradhatatlan  - kávémat, és megejtem közben a szokásos  rituálét :  körbefutok a dolgaimban  a  laptopon.  Aztán hajrá….nekilátok a  munkáknak.  Mindehhez az kell, hogy az  ember lánya éppen szabadságát töltse otthon. Hab a tortán, ha kint  nagy pelyhekben hull a hó, fehér a világ ….igazi karácsony előtti hangulat, illatok, készülődés. Főzés…meleg szoba ,  a Tv-t  hallgatom, néha oda-oda pillantva …a nyitott   konyhából éppen rálátok .  A cicánk  is tudja… pontos ,mint a  Doxa  óra ,minden hétvégén reggel , ugyanabban az időben leül a konyhaasztal  alá, felfele nézve vár, mint egy  szfinx. …tudja, hogy ilyenkor kezdek nagyobb  főzésbe, ahol  bizony neki is leesik néhány jó falat. ( hét közben nagy  főzésekre  nincs idő sajnos )   Nekem ez a nyugalom. A világ semmi pénzéért sem cserélném el. Semmivel.   Szóval…optimális esetben ilyen egy  -számomra  - ideális  hétvége, ünnepi  készülődés, vagy éppen karácsony. A nyugalom, a megszokott dolgok.  Ritkán tud valami ebből a hangulatból  kibillenteni. Sok és rossz dolognak kell történnie ahhoz, hogy  feladjam ezt a hangulatot, amihez ilyen nagyon ragaszkodom.   Amolyan  „ Keljfeljancsi „ típus vagyok. Az ideálishoz azonban nagyon sok mindennek kell  „ passzolnia „ , és mit tudjuk  ez sokszor nagyon nehezen jön össze.

      Városunkban akkoriban  két gyermekgyógyászati  intézmény működött,mindkettőben  röntgennel. Egyikben dolgoztam én is , asszisztensként , negyedmagammal.. Ilyen – olyan meggondolásból, és kialalakított  rendből  kifolyólag  négyévente esett egyes emberekre   a karácsonyi ügyelet, de akkor  duplán vittük.  Abban az évben  enyém volt a december 24  és a december  26 –i , 24 órás ügyelet.  A páratlan napokat a másik röntgen ügyelte. Így, hogy  mindkét  napot ugyanaz az ember vitte a másik háromnak zavartalan volt az ünnepe, és így alakult ki az,hogy csak négyévente estek mindenkire az ünnepek.  És ez  jó volt, jól működött, és   nagyon nyomós indokkal   kellett előállnia annak, aki   nagyobb ünnepi ügyeletet   akart  cserélni  . …pl.  ha  szó szerint  kifeküdt valamilyen  vírustól, mert amúgy  a kisebb – nagyobb  fertőzéseket, náthákat lábon hordtuk ki….szájkendő felrak , gyógyszer bevesz  , és meló.  Hogy cifrább legyen a dolog, nem sokkal előtte is volt még egy ügyeletem.  Azaz  zsinórban  három. Így esett, nem szoktam sokat variálni.

Amikor ide  költöztünk , az első karácsonyi ügyeletem   emlékezetessé vált, a kis cérna angyalka  révén, aminek a történetét  fentebb leírtam.  Négy év múlva  szintén emlékezetesre sikeredett. Erről fogok most írni.  Ha az ember dolgozik ,  folynak a napok, idő alig van valamire. Munkahely- otthon….Ügyelet…24 órás meló…másnap alvás,hogy következő nap ismét mehessünk dolgozni,  mert ugyanúgy kell teljesíteni…aztán a következő ügyelet..és ez így megy…folynak a napok a hetek, az évek.  Elröppent  a  4  év  újra  „nyakunkon” volt  a karácsony. .ismét én  voltam az ügyeletes.    Abban az évben mi voltunk a „sorosak”  mi utaztunk el egyik hétvégén a húgomék családjához,és  anyuhoz   . ( Apukám halála óta anyu  velük él ) Hozzájuk   menni bármikor jó,  így nem volt érdekes,hogy még nem  volt karácsony . Aztán az utána következő   héten  próbáltam készülődni a lehetőségekhez képest, de nemigen sikerült, nem volt rá időm  Szeretünk karácsonyra kocsonyát főzni, szeretjük a hurkát, kolbászt, hiszen míg édesapám élt, Kiskanizsán minden évben volt disznóvágás. Ez a tény igaz férjem szüleire is, ők is szívesen megeszik  a fentebb említett étkeket , így aztán felvetették, férjemmel egyetértésben, mi lenne ha…. Hallani sem akartam róla…   Disznót akartok vágni?  Mégis hol ?  sietve megnyugtattak…hogy csak egy „fél „ disznóról van szó…. ( azóta sütöm el  a viccemet: nem veszünk fél disznót, mert az eldől az ólban …) Szóval  valahol, valakik levágják, és felét megvesszük, aztán itthon feldolgozzuk   De mégis hol ??? Miután gyerekkorom óta ismerem az eljárás minden csínját – bínját, a vele járó koszt, zsírt, szagokat, macerát, és ugye napokon belül karácsony, amire  még nem sikerült semmilyen formában felkészülni…..erősen elleneztem, de leszavaztak. Akkoriban már  itt a faluban laktunk a frissen épített házunkban, férjem szülei  2 kilométerre a városban, ahol ma is élnek. A hátsó terasz   - ami  akkor még nyitott volt  -  alkalmasnak kiáltatott ki  a „ disznóölésre” . Pont a hétköznapi ügyeletem előtti napra lett kitűzve  az esemény…meg is hozták a fél disznót   valamelyik szomszédos faluból, és elkezdődött  az őrület. Ahogy fogyott a disznó, úgy nőttek a húshalmok, főtt  az abalében a hurkának való, sült a friss hús, és a káposzta  ebédre, mindenütt  zsír, hús, eszközök  és káosz… A koronát a dologra  a zsírszalonna kisütése tette fel, valamikor már este , villanyfénynél, mindent betöltött   a zsírszag, hiába volt nyitva minden..  És csontomig hatolt a hideg….fekete decemberünk volt és  nagyon hideg  . Bent a lakásban meleg, főzés közben még melegebb….ha kimentem félő volt,hogy megfázom.  Általában szerettem a disznóöléseket, ugyan nagyon el szoktam fáradni, de élveztem mindig. Ezúttal nem sikerült  osztoznom a lelkesedésben, estére kelve  már nagyon nem éreztem jól magam.  Közben összepakoltam másnapra, ügyeletre, hazavittük férjem szüleit, késő éjjel volt,mire utána elmosogattunk , elpakoltunk nagyjából. Másnap reggel bementem dolgozni, szokás szerint  végig hajtottuk  a napot jó sok beteggel, aztán a többiek haza mentek, kezdődött  az ügyelet. Nem kellett unatkoznom akkor sem, sokára  csitult csak a betegforgalom. Bezuhantam az ügyletes szoba ágyába. Nem is tudom hány  óra lehetett, amikor telefoncsörgésre ébredtem….valamikor  késő este, éjjelbe fordult már az idő. Azt hittem megint beteg jön, de nem. A sógorom volt, húgom férje….eleinte fel sem fogtam, mit mond .  Mit  csinált  ???  M i    r o b b a n t   fel  ???  Kit hoz a mentő, és hova ??   Mi van ????  Pillanatok alatt  kitisztult a fejem,ahogy hallgattam….az édesapjával felrobbant a kazán,  súlyosan megégett, és  mentő hozza ide, az égési osztályra, -  édesapja ugyanabban a zalai faluban lakott, ahol a sógoromék. Atya.. Úr.. Isten… !!  a döbbenet. Több,mint  1oo km….nem kis út, és  kint esett az ónos eső. :-O  A megyehatártól egy másik mentő vette át, és hozta  ide. Onnantól egy görcs volt a gyomrom .  Sógorom mondta,hogy reggel jön az apja után a kórházba, mondtam,hogy nálunk alhat természetesen. Ekkor már azt is tudtam,hogy  nem csak ő, de a családja  otthon maradt része is fog jönni látogatóba , erre is fel kell készülnöm,hiszen máshol nem tudnak  aludni, csak nálunk.  . Sőt  B.Pestről  jön a másik fia is. Ahhoz,hogy  tudjak enni adni, vásárolnom kell, főzni kell, alváshoz ágynemű húzás. Másnap  - ügyeletből hazafele  - bementem a bácsihoz a kórházba :  nagy felületen megégett,  ami - mint tudjuk – rossz  ómen. Hazafele  bevásároltam, főztem.  a sógorom itt aludt nálunk. Hogy ne legyen egyszerű a történet….éreztem, hogy kapar a torom, ég a fejem, a szemeim , húz az ágy….összeszedtem valami nyavalyát.  Vagy megfáztam a disznó feldolgozása közben a teraszon, vagy valami kóbor vírust „ nyaltam be „ – ahogy mondani szoktuk. De nem   nagyon volt pihenő. Pár nap alatt   sógorom családja  felváltva jött  látogatóba, ami  nekem a munka után a bevásárlást, a főzést,az ágyneműcseréket  jelentette.  Közben azért igyekeztem felkészülni karácsonyra is. Sajnos pár nappal az ünnep előtt   Józsi  bácsi szervezete feladta, meghalt.  

          Összerendeztem a lakást  az emberek után, kicsit ki is díszítettem…23-ra   nagyjából  felkészültünk karácsonyra, fát díszítettünk, hiszen a fiamnak  nem mondhatom, hogy   a karácsony elmarad, mert ügyelek….neki 23-án érkezett a Karácsony. Másnap megkezdtem  az ünnepi ügyeletet, zömében pihentem,ha tehettem, de nagyon nem voltam jól. Még nem tört ki rajtam a nátha,  csak az összes előjelét produkálta, torokfájás, hidegrázás, és minden, ami vele jár. És ez csak rosszabb lesz. 25-én  haza mentem,   végig aludtam  az egész napot, úgy ment el a karácsony második  napja,hogy  nem vettem benne részt. A  lelkem is odavolt, hiszen már annyira vártam a karácsonyt….és lám, mi lett belőle.  Szerencsére a  férjem ugyanolyan jól főz,mint én, az étel-ital meg volt oldva.  Annyi erőm azért volt, hogy este ismét összepakoljak, a   26-i ügyeletre, amit kicsivel kevesebb beteggel megúsztam, és sikerült sokat  aludnom is nap közben. Máskor   - ha nem volt beteg – TV-nézés, olvasás,  kis összeülés a többi ügyeletessel, de most nem volt  sem kedvem, sem erőm, és nekem, akinek sosincs, most    hőemelkedésem  is volt. A " Keljfeljancsi " kifeküdt.  Teljes KO.  Másnap, 27-én reggel haza mentem, és ismét alvás…..Valamikor  késő  este támolyogtam ki a szobából.  A család Tv-t nézett, a fenyőfán világítottak a színes izzók, csillogtak a díszek….volt sok étel, de nem voltam éhes. Aztán közben elment az idő a többiek lefeküdtek, egyedül maradtam. Már nem volt karácsony….. úgy elmúlt,hogy  nyomot sem hagyott az életemben. Kicsivel jobban éreztem magam…hála a gyógyszereknek..De a lelkem üres …megviseltek  az elmúlt hetek,napok történései, a munka,  a disznóölés,  a karácsonyi készülődés,(  vagy inkább   a hiánya ),   sógorom apjának a halála, és a vele járó gondok,a  nálunk megforduló sok ember..  Aztán leerőltettem    pár falatot, majd leültem a fenyőfa mellé a fotelbe, szemben velem a TV. Már nagyon későre járt, volt valami adás, nem nagyon érdekelt. A szemem a semmibe  nézett , fókusz nélkül.. gondolatok nélkül, csalódottan,  csak ültem, és kimerülve meredtem előre.Egyedül voltam a karácsonyi fényekkel. Csak a szívemben nem volt fény. Sírtam. Annyira elfáradtam  , olyan nagyon elfáradtam...folytak a könnyeim. Nem is tudom mikor jutott el a tudatomig,hogy egy filmet nézek….illetve csak  látok, mert a hang csak később jutott el a agyamig. Kezdett érdekelni…..ahogy néztem, egyre könnyebb lett a szívem,   ….már éreztem a mellettem csillogó-villogó fenyő illatát…néztem egy filmet, ami visszaadta  életkedvemet. „ Keljfeljancsi” újra feltápászkodott a padlóról....….A  könnyeim  már  a megnyugvás miatt folytak. Katarzis. Újra eljött a tegnap  elmúlt  karácsony  hangulata , amit annyira szeretek, ami annyira hiányzott. Éjszaka, csend, egyedül vagyok,  nyugalom, meleg szoba…félhomály,  és   a fenyő fényeinél  …  nézem   a      C s o k o l á d é   című filmet.   

 

Kedvesek :-)

Rég jártam erre, zajlik az élet...sok víz lefolyt a Dunán,mióta az utolsó kis történetemet beírtam. Tulajdonképpen semmi különös....csak a szokásos napi daráló....és mégis. Eljárt az idő ...megéltem azt, hogy  összeszámolva az eddig ledolgozott éveimet....kiderült,hogy megvan a 4o évem, amit munkával töltöttem.....Élve a lehetőséggel....."leteszem a lantot." Saját döntés...illetve igen sokan rábeszéltek,mert folyamatosan dilemmáztam a témán.....menjek? Ne menjek?  Ha belegondolok,hogy immár  36 éve vagyok egészségügyben, 36 éve, minden egyes héten, hol egyet, hol kettő  ( vagy többet ) ügyeltem, azaz 24 óráztam,  ez már akár duplának is számíthat....Felborult biológiai óra, állandó kialvatlanság...bármikor szólnak éjjel, azonnal úgy fizikailag,mint agyilag topon lenni....emberek életével  "szórakozni"...nincs ünnep,nincs hétvége...és elmondhatom , tényleg végig dolgoztam..ha jól összeszámolom, csak 6 hetet voltam táppénzen, akkor sem jószántamból.....ez kemény...Előtte 4 évet a másik szakmámban dolgoztam,mint fotós. Szóval barátkozom a gondolattal, hogy január 26 -tól nem kell többet mennem....Egyelőre nem tudom a dolgot a helyén kezelni..rámtör néha a depresszió..aztán hallom a kollégákat..." de irígyellek"....hallom: mennyi időd lesz.... Igaz életemben egy percet sem unatkoztam soha....no..majd lesz valahogy....Több idő jut a papírfonásra is...smiley Azt hiszem,majd megírom,hogy alakultak a dolgok.) Majd jövök.)

Itt is békés Karácsonyt kívánok, sok szeretettel ! heart 2017.decemberében